Odamentem Adam-hez és leültem mellé a padra.
- Mehet? – kérdeztem és már a kezembe is vettem a tenyerét.
- Aha…
- Jó. Most felvágom a tenyered, aztán a sajátomat is és összeszorítjuk őket. A te véred átjön belém és az én vérem is beléd. El fogod veszteni az eszméleted kb. 10 percre. Utána már vámpírként ébredsz majd fel.
Adam bólintott és rezzenés nélkül viselte el, hogy felvágtam a kezét. Hamar túl estünk rajta. A vérével átadott magából egy keveset, magamban éreztem az ő érzéseit is. Kivilágosodott előttem, hogy belém szeretett. Érdekes… Először látott (vajon ezt nevezik szerelem az első látásra? ). Én pedig először vagyok William nélkül és máris van helyette más. Ő még tapasztalatlan és naiv. Én irányítom majd. Ménea és Anthony már alig várták, hogy Andreas őket is vámpírrá tegye. Kissé megszállottnak tartottam emiatt őket. Normális ember (szerintem) nem vágyik a vámpír létre… de nem szóltam. Andreas-nak sok gondja lesz ebből. Még engem is tanítania kell nemhogy őket! Lesz dolga az egyszer biztos! Andreas miután Amandát elfektette a földön Ménea és Anthony rögtön oda mentek hozzá. Innentől nem foglalkoztam velük, hanem Adam-re figyeltem, hogy minden rendben menjen. Lassan ébredezett. Nem segítettem rá, hogy előbb felébredjen, sőt unatkozva néztem körül. Már jóllakott voltam vér sem kellett, szóval ez már nem foglalta le a gondolataimat. Meglepetésemre William körül járt az agyam. Csak néhány órája láttam utoljára, mégis hiányoztak a zöld szemei, a méltóságteljes szemfogai és a vértől meleg teste, ami magához ölelt. Kár, hogy nem tartott velem… milyen jó lett volna vele együtt vadászni a vérre! Adam akkorra már magához tért és előre hajolt.
- Mi az? – fordultam hozzá.
- Semmi… csak kicsit fáj a fejem. Á, mi volt ez? – kapta fel a fejét.
- Egy denevér. Már jól hallod őket.
- És… és tök jól látok!
- Vigyázz a körmeiddel! Nehogy felvágd valamelyikkel a kezed! És figyelj a szemfogaidra is… most már azok is nagyobbak lettek. – figyelmeztettem.
- Most, hogy… már én is… szóval… vámpír lettem… egyenrangúak vagyunk? – nézett a szemembe.
- Igen. – sejtettem, hogy ezt azért kérdezte, hogy biztos legyen abban, hogy próbálkozhat nálam.


*


Három hónap telt el. Azt a várost ahol Andreas-ból és belőlem álló csapat öttagúra bővült, elhagytuk és beköltöztünk egy nagyvárosba. Itt bőven volt számunkra vér, hisz milliós nagyságszámú volt a lakosság. Will nélkül kifejezetten elveszettnek éreztem magam kb. két hónapon keresztül (igazán fájt, hogy nem beszélhetek vele). Ménea egy igazi „huncut” gyilkos lett, mert szeretett játszani az áldozataival. Anthony-t sajnos még az első két hétben elvesztettük… Cornelia csapata mielőtt visszaindult volna néha őrjáratozott…
Andreas-t rávettem, hogy mondja el nekem, hogyan lett vámpír. Mégis az 1800-as években lett végleg éjszakai lény.
- Én nem egy egyszerű vámpír révén lettem ez, ami most vagyok. – kezdte – James vámpírszülőktől van.
- Hogy? Hogyan? – kérdeztem meglepetten, hisz a vámpíroknak soha nem születhet gyermekük.
- Tudod a vámpíroknál a 15 különleges szám. A szülei 15 éven keresztül nem éreztek semmit se egymás iránt, aztán attól az évtől kezdve… Janesse-nek egy éves volt a terhessége, aztán megszületett James.
- És, hogy nőtt, ha a vámpírok nem öregszenek? – kérdeztem rögtön.
- Nem éppen vámpír lett belőle… Nem volt érzékeny a napfényre, rendelkezett a vámpírok összes tulajdonságával, de ezeket a tulajdonságokat eltudta rejteni. Ezalatt azt értem, hogy a szemei csak akkor világosodtak ki és a szemfogai csak akkor nőttek meg, ha éhessé vált és vér kellett neki. Ez körülbelül évente párszor fordult elő vele. Az első 15 évben úgy növekedett és fejlődött, mint az emberek és ezekben az első években még a vámpírsága sem jött elő. Aztán egészen 20 éves koráig fejlődött testileg. Akkortól már csak 15 évenként öregszik egy évet.
- Már meghalt? Vagy miért beszélsz róla így?
- Nem hiszem, hogy meghalt volna. Még most is él valahol, de nem tudom hol van. Szeretném megtalálni, de kevés rá az esély.
- Szóval ezért vagy más, mint a többi vámpír.
- Az igaz, hogy valamennyivel erősebb vagyok, de nem hiszem, hogy másban különböznék tőletek.
- És William-nek nem adtál át így magadból egy kicsit?
- Nem igazán tudom. Az első ember, akit azzá tettem, kapott ebből a különleges erőből valamennyit ez biztos, de 35 év után ocsmányan tőrbe csalták és szinte kivégezték szegényt. Nem volt tisztességes, ahogy végeztek vele. William is biztosan örökölt ebből az "erőből", de nem tudom mennyit...
Ezt tudva Andreas különlegessé vált számomra.
Volt egy durva kalandom. Még jó, hogy Adam általában a közelemben maradt. Az alkalommal nem mentünk felkapott helyre csak a város legsötétebb negyedébe, ahol éjszaka pezsdült csak fel az élet. Az utcán járkáltak a kétes alakok, de voltak normális emberek is… vagy legalábbis annak néztek ki. Andreas és Ménea már elvonultak egy tök részeg pasassal, akit Ménea puszta csípő ringatással babonázott meg. Adam nem mert még közeledni hozzám a három hónap alatt, én meg nem fogok kezdeményezni nő létemre. Ő dolga. Szóval Adam is kereste valahol egy pubban az áldozatát. Éreztem, hogy valaki néz. Amikor a felé a bizonyos alak felé néztem ő rögtön megindult felém. Kemény volt a kinézete, de az enyém se volt angyali. Már akkor kellett volna gyanakodnom, amikor csak úgy oda jött hozzám, de csak azt hittem próbálkozni akar. Úgy is kezdte az „ismerkedést”.
- Hello cicám. Gondoltam ide jövök kérdezősködni, mert nem sűrűn látni ilyen dögös csajokat itt. Hány éves vagy és hogy kerül ide egy ilyen szépség erre a csúnya, sötét helyre?
- Nem kell félteni, ember… - válaszoltam és elfordítottam a fejem, mert nem bírtam az ilyen szövegű figurákat.
- Szereted ezt a szót?
- Mit? – néztem rá kérdőn, mert nem értettem mire céloz.
- Ember… ha már valaki nem lehet az.
Gyanakodva néztem rá és nem értettem mire érti ezt, de aztán gyorsan rájöttem a dologra és próbáltam volna támadni, hogy elhallgattassam, de gyorsabb volt és egy erős pofonnal a földre küldött. Égett az arcom, de fájdalmat nem éreztem. Megpróbáltam felállni, de vissza.rúgott a földre. Úgy hallottam roppant az ujjam. Nem nagyon figyeltem arra, hogy mim sajog. A düh elnyomott bennem mindent és vicsorogva kezdtem el messzebb csúszni a pasastól.
- Rohadt vámpír. Szívnád a véremet, mi? Te élősködő sza.jha. A testeddel vonzod magadhoz a vérjuhaidat, igaz?
- Szemétláda… - sziszegtem és egy gyors mozdulattal belevágtam a lábába a körmömmel.
Felkiáltott fájdalmában. Mérgesen tepert le ültemből, és hozzá szorított a nedves betonhoz. Bevertem a fejem és úgy éreztem, elhagy az erőm. Le tudtam volna rúgni magamról, de elgyengültem a fejemet ért ütéstől.
- Mit akarsz tőlem, nyomorult? – kérdeztem megvetően, viszont még mindig kissé kábán.
- Azt, hogy megdögölj, te vérszívó! – és lassan előhúzta az ametiszt-réz élű kését és én ijedten néztem a villanó pengét. A levegőbe emelte a fegyverét én becsuktam a szemem ijedtemben, de éreztem, hogy leborul rólam és Adam arca került elém, amikor kinyitottam a szemem. Felsegített és rápillantott a férfire, aki most eszméletlenül feküdt a betonon.
- Rám hagyod, vagy te akarod? – kérdezte.
- Én akarom. Megkapja a szemét…
Felvettem a kést a földről, a pasas mellé guggoltam és vártam, hogy magához térjen. Kinyitotta a szemét és rögtön megkezdtem a kábítását. Direkt nem vártam ki azt a pár másodpercet, hadd fájjon neki. Felvágtam a saját késével a csuklóját és szeme láttára csepegtettem a vérét a számba. A szemei kitágultak és ordított volna, ha a kábításom engedte volna.
- Na mi az? Az már nem tetszik, ha te vagy a földön, mi? – vigyorogtam rá. – Látnád magad… a kétségbe esett szemeid… ilyenkor szeretem az embereket, tudod?
- Cheila… - szólt Adam halkan.
- Nyugi, tudom mit akarok, oké? – felálltam, odamentem Adam-hez és megcsókoltam. Ő persze nézett, mint egy megszeppent óvodás. Aztán újra leguggoltam a férfihez.
- Azt a halált kapod, amiről azt hitted, nem fog veled megtörténni. Gondoltad, majd az unokáidnak meséled, hogy hány éjszakai lényt gyilkoltál le és öregen egy hintaszékben ringatózva pusztulsz el… hát nem. – ráhajoltam a nyakára és belevéstem a fogaimat a húsába. Megrándult a fájdalomtól. Egy kis vért a számba vettem és arcon köptem vele. – A TE véred annyit se ér, hogy megigyam, lúzer. – és egy egyszerű mozdulattal elvágtam a torkát.
- Nem voltál túlságosan kegyetlen? – kérdezte Adam.
- Ugyan már! Ne viccelj! – válaszolt helyettem a megérkező Andreas. – Büszke vagyok rád, Cheila. Azt hittem soha nem győzöd le azt az áldott jó emberi szíved! Így kell bánni a vámpírvadászokkal. Nem érdemelnek többet, Adam. – intézte utolsó szavait a „három hónapos” vámpírnak.
Ez volt a legdurvább helyzetem. Tényleg, ha Adam nem rúgja le rólam a fickót, akkor búcsúzhattam volna a világtól.