Meglepetésemre több volt a lány mint a fiú. 9-en voltak abból 5 lány volt. Mindannyian sötét ruhákban voltak. Rengeteg fém csillogott rajtuk itt-ott. Valakinek a ruháin, valakinek a szájában és az arca többi részén. Andreas-szal megálltunk egy olyan helyen ahová nem sütött egy lámpa fénye sem és így emberi szem nem láthatott meg bennünket.
- Közülük kell választanom? – súgtam Andreas-nak.
- Belőlük lesz igazán jó vérszívó! Nézz csak rájuk! Hát nem édesek? Pusztítják magukat füvekkel és alkohollal a buta ökrök! Mindig is mondtam: Az ember egy szánalmas állat! Örülök, hogy annak idején James volt oly kedves és megszabadított az emberi gyengeségemtől. – mondta halkan, és a szemei lelkesen csillogtak.
A tekintetem levettem róla és újra a bandát szemléltem, bár kíváncsi voltam rá, ki az a James és él-e még. Mozogtak két-hárman, de aztán a csoport összetömörült. Nem éppen halkan beszéltek, hallottam mit mondanak.
- Azt hallottam a városba végre jött pár vámpír.
- Én azt hallottam, hogy már találtak utánuk hullát…
- Nem te hülye! Még nem öltek meg senkit. Remélem nem a nyámnyila kíméletes vámpírok tértek be ide. Vérengzést akarok látni… - mondta az egyik fiú, aki kiemelkedett a többi közül. A ruhájában a sötétvörös szín is feltűnt nem csak a fekete. A homlokára valami furcsa jel volt felfestve. Érdekes látvány volt. Emberként ijesztőnek, gyilkos vámpírként nevetségesnek láttam a helyzetet.
- Azt az embert megölöm. – mondta Andreas.
- Miért? – kérdeztem.
- Ha ez vámpír lenne a vámpír társait is legyilkolná. Márpedig mi összetartunk, ha kell. Zsarnok nem lép vámpírok közé. Nem jó ez még a vérszívásra sem. – válaszolt, majd csendre intett.
- Szóval ma valakinek vállalnia kell a „csalétek” szerepét. Ki akarja megérezni egy vámpír harapását a nyakán? – kérdezte és erre két lány és egy fiú kivételével mindenki feltette a kezét.
A srác, aki itt a vezető lehetett utálkozva nézett rájuk és rájuk parancsolt, hogy menjenek el. Ők úgy láttam boldogan benne vannak ebben. Megijedtek, attól, hogy esetleg a nyakukat harapás szelné át. A fiú végig nézett a megmaradt öt emberen és kiválasztotta a legtörékenyebbnek kinéző lányt. Ő elszántan állt a srác mellé. Egy csöppnyi félelem nem volt az arcán.
- Andreas! Ezek kellenek nekünk? Nem is félnek… - suttogtam.
- Ne akadékoskodj már… fogd be a szád és figyelj oda! Csak elhitetik az aprócska agyukkal, hogy nem félnek, de amint meglátják majd a fogainkat, ijedtségtől bénán rogynak térdre előttünk. – az utolsó mondatával gyorsan elhallgatatott.
A fiú elővett egy kis, hegyes kést és széltében vágott bele a lány csuklójába. A lány próbálta hang nélkül tűrni, de azért a szemén kifolyt néhány könnycsepp.
- Megérzik a véred szagát, és ide jönnek, ha… éhesek.
- És ha nem éhesek? – kérdezte egy másik lány.
- Akkor a mi drága Amy-nk elvérzik. Ti itt mindannyian vállaltátok. Hát most se lépjetek vissza. – válaszolt és meglengette a kést, mutatva, hogyha kell többen is meghalnak az éjszaka folyamán.
- De Julian! – kiáltott fel a lány.
- Fogd be Amanda! Ha megfutamodtál, húzd a csíkot innét, de vissza ne térj, mert közénk nyúl nem teszi a lábát!
A lány elhallgatott, visszaült a földre és lesütötte a szemét. Amy karjából a vér már a földre csöpögött egyre nagyobb vértócsát csinálva maga elé.
- Na jó! Ezt nem tudom tovább nézni. Így pazarolni azt az értékes nedűt! – szólalt meg Andreas. – Gyere! Most lépünk közbe! És ne feledd nagyobb vagy náluk. A kezünkben van mind a hat élete. – húzott magával.
Csendben közeledtünk feléjük. Amikor 10 méterre lehettünk tőlük, akkor vett észre minket Julian. Amikor odaértünk mindannyian felálltak és tisztelettel néztek ránk.
- Tessék! – lökte oda hozzánk Julian a sápadt Amy-t – Tiétek a vére, Éjszaka Ura – nézett Andreas-ra – és Éjszaka Úrnője – nézett most rám és meghajolt előttünk, erre a többiek is.
Majdnem elnevettem magam, de tetszett a helyzet. Milyen elvakultak! Már csak játszanunk kell azt, hogy valóban az „Éjszaka Urai” vagyunk. Haha, ez tök vicces!  Így ne érezze jól magát a vámpír? Istenként tisztelnek és vért is adnak. A kényelem netovábbja! Király! Andreas megvillantotta éles fogait eközben néma üzenetet küldött „Csak játssz velük, mint a gyerekekkel! Te igyál a lány csuklójából, majd utána kiválasztod, akit akarsz!” és beleharapott a lány nyakába. Amanda ijedten sikkantott fel. Én felemeltem Amy gyenge karját és a csuklóját a számhoz emeltem. Finom vére volt nem szennyezte semmilyen rossz anyag. Rövid időn belül hangosan kiszakadt belőle az utolsó sóhajtása és összerogyott a karjainkban. Amikor már nem jött belőle vér elengedtük és két fiú fogta meg a testét. Andreas megtörölte a szája szélét és Julian-re nézett. Mindegyik fiatal meg volt rémülve, de ő nem… sőt élvezte, hogy látta a társa halálát. Ilyen lény tényleg nem méltó az életre. Se emberként, se vámpírként.
- Látom éhesek vagytok még! – szólalt meg Julian – Vannak itt még, igyatok!
„Mondd meg ezeknek a srácoknak, hogy maradjanak nyugton ne fussanak el, különben meglesznek ölve. Mert most végzek evvel a nagyszájúval és megijednének a kicsikék.” üzent Andreas.
- Hát persze. Szépek, fiatalok és a vérük jó. – mondta Andreas – De te miért nem vállalod azt, hogy „csali” legyél? Az igazi bátorság az, ha a többi emberért kockáztatod a nyomorult kis életed… - emelte fel a hangját.
„Most ne mozduljatok! Ha futni próbáltok, a nyakatokat töröm. Maradjatok ott, ahol vagytok!” – parancsoltam rá a még ott lévő 4 emberre és mindannyian az ijedtségtől megdermedve bámultak rám, kivéve az egyik srácot ő bátran nézett engem és mintha gyönyörködött volna bennem. Furcsa volt. Néhány másodpercig néztünk egymás szemébe, majd újra Andreas felé néztem.
- Ö… hát… persze, hogy vállalnám értük… - motyogta Julian.
- Vállalnád a fenét! – Andreas elkapta a nyakát, megbénította és lelökte a földre, majd elgondolkozott.
Amanda már mozdult, hogy elfuthasson, de én megfogtam a karját és visszahúztam.
- Nem mész sehová… - mondtam neki és ő reszketve esett térdre előttem.
- Könyörgöm, engedj el! Könyörülj rajtam! Nem akarok meghalni! – nyöszörgött.
- Nem fogsz, ha nem próbálsz menekülni. – válaszoltam – Mire vársz? – kérdeztem Andreas-t.
- Inni nem tudunk belőle… szörnyű a vérének a szaga… és most azon gondolkozom, hogyan öljem meg. – felelt és Julian arcát szemlélte.
Julian ezalatt végig fenn volt, hallott és látott is mindent, de csak pislogni és nyelni tudott… mozdulni nem.
- Kivéreztetni, vagy hátba szúrni? – gondolkozott Andreas.
- Miért nem roppantod el a nyakcsigolyáját? Nem észszerű sok vért hagyni magunk után… - hoztam fel.
- A gyilkos vámpírok mióta cselekednek észszerűen? – kérdezett Andreas.
- Jól van MESTER! – förmedtem rá – Csináld, amit akarsz!
- Á, elveszed a kedvem mindentől! – intett Andreas majd Julian-hez szólt:
- Rostokoljon gonosz lelked az idők végezetéig itt ebben a pokolban, a Földön! – leköpött mellé a földre és egy gyors láb mozdulattal kitörte Julian nyakát. – Tess’ itt az észszerűség! Ha már inni nem tudtunk belőle legalább az életével eljátszogattam volna…
Amanda a szeme elé kapta a kezét és a félelemtől lihegett. A másik lány és a megmaradt két fiú bátrabban viselkedett, az a srác, akivel „szemeztem” (sötétbarna féloldalasan tépett haja volt és füstszürke szeme, magas volt és az arccsontjai sármossá tették, az orrában egy, az ajkaiban kettő és a szemöldökében is volt egy piercing) oda sétált Andreas-hoz és mielőtt a fejét lehajtva beszélni kezdett volna még rám pillantott, aztán belekezdett:
- Tiszteletünk örök a vámpírok iránt. Tudtuk, hogy Julian telhetetlen és hatalomra vágyó, de a vámpírok is… ilyenek nem? – kérdezte és megemelte a tekintetét.
- Hát ez a Julian gyerek rendesen elhajtotta az agyatokat! A vámpírok most is és mindig is egyenrangúként tekintettek egymásra! Megvetjük a zsarnokokat. Ez az ember az volt… Nem sajnálom. Biztos a szülei vállát is megszabadítottam egy hatalmas nyomakodó, követelődző diktátortól, aki kis királynak hitte magát! – válaszolt a lassan 172 éves vámpír.
- Valóban éhesek vagytok még? – kíváncsiskodott tovább.
- De még mennyire… - szólaltam meg – Valaki elitta előlem a vért. – néztem Andreas-ra célzásképp.
- Tessék. Én vállalom, hogy igyál belőlem. – lépett oda hozzám és szürke szemei önzetlenül csillogtak.
- Hogy hívnak?
- Adam.
- Nézz a szemembe. Nem fog fájni, csak enyhén érzed majd a szám a bőrödön. Nem öllek meg… még tervem van veled.
Adam engedelmesen nézett a szemembe és majdnem rögtön sikerült elkábítanom. Fura volt. Ez csak akkor megy egy vámpírnak, ha az ember érzelmeket táplál iránta. De én lehetetlennek tartottam, hogy tetsszek egy ilyen srácnak (értve ezt a kemény kinézetére, bár ha belegondolunk én se néztem ki angyalnak). Kivertem a fejemből ezeket a gondolatokat, és ráhajoltam a nyakára, majd inni kezdtem. Közben hallgattam, hogy mi történik körülöttem. Andreas a másik két folyton kérdező fiatallal beszélt. Amanda még mindig ott ült a földön és bámulta a koszos betont. Nem akartam Adam szervezetét túl dolgoztatni így abba hagytam néhány kiadós korty után. Vámpírrá akartam tenni és nem akartam, hogy gyenge legyen eleinte.
- Tény…leg nem f…fájt… - mondta kábán.
- Pihenj egy kicsit… Vámpírrá teszlek, de előtte szedd össze magad. – suttogtam és lenyaltam a nyakáról a vért, közben nyált is csempésztem a sebébe, hogy elálljon a vérzés. Éreztem, amikor a nyelvem végig siklott a bőrén ő libabőrös lett tőle.
Adam „elszédelgett” a közeli padhoz és ott fújta ki magát. Én oda mentem Andreas-hoz:
- Mi lesz Amandával?
- Amanda gyenge egyéniség… - vágott közbe a másik lány.
- Téged hogy hívnak? – néztem rá.
- Ménea… – válaszolt majd a fiúra mutatott - …ő pedig Anthony.
- Úgyis szomjas vagyok még… jól fog jönni… - mondta Andreas és elindult Amanda felé.
Amikor odaért együtt érző arcot vágva guggolt le Amandához és elkezdett vele beszélgetni. „Mit csinálsz?” kérdeztem tőle némán. „Legyenek szépek az utolsó percei!” válaszolt Andreas.
- Vámpírok akartok lenni? – fordultam Méneához és Anthony -hoz.
- Igen! – válaszolták mindketten.
- Jó. Majd Andreas foglalkozik veletek. Én most odamegyek Adam-hez.
- Miért? Vámpírrá teszed? – kérdezte lelkesen Ménea.
- Igen… - én már elindultam, de a két tini utánam loholt.
- Nézhetjük?
- Tőlem…