- Milyen az idő kint? – kérdeztem.
- Sajnos már megint sötétszürke az ég és esik. Örültem volna, ha napfénnyel ébreszthettelek volna fel.
Erre azt mondtam magamban: „Aedrien, akkor engem láttál volna többet!” és egy ilyen ironikus válaszra elnevettem magam.
- Na mi az? – nézett rám.
- Á, semmi, csak eszembe jutott valami.
- Mi? – simogatta a karom és ettől libabőrős lettem, közben apró gyengéd kis csókokkal halmozott el a fülem alatt.
- Semmi különös… de hol vannak a ruháim? Fehérneműben nem flangálhatok. – ültem fel, rákényszerítve ezzel Aedrien-t, hogy békén hagyjon.
- Tőlem mászkálhatsz úgy, én annak csak örülnék. – mondta.
- Na, ne szórakozz már! – néztem rá egyáltalán nem voltam vicces kedvemben.
- Ott vannak! – mutatott a díványra.
Kikászálódtam az ágyból és odamentem felöltözni (A karomon lévő hegek már szépen eltűntek csak ott látszódtak még ahol Travis mélyen belémvájta a körmeit). Aedrien végig engem nézett. Nem foglalkoztam vele, már látott engem teljes egészemben az éjszaka, mit takargassam magam? Már tök mindegy volt. Miután minden ruhám rajtam volt, Aedrien sikeresen rábeszélt, hogy leüljünk a díványra és 2 percen belül, már feküdtem is, és a csókjait élvezhettem.
- Aedrien, elég. – mondtam 10 perc után és toltam el magamtól, mert a felsőm már nem volt rajtam és a melltartóm pántja már megint csúszott lefelé a vállamon, természetesen nem magától.
- De olyan gyönyörű vagy… - feljebb húzta az addigra visszavett felsőm és a hasamat csókolta.
- Hagyd abba! El szeretnék menni, fürödni…
- Jó. – és végre leszállt rólam – Kimész a szobából és rögtön az első ajtó jobbra.
Sikerült lefürödnöm és délután egy volt már amikor, Aedrien ebédje (jól főzött és finoman) után, megéreztem William-et. A gyomrom rögtön összerándult és átjárt valamiféle melegség.
- Aedrien… mennem kell.
- Miért?
- A barátom már biztos keres. Nagyon köszönöm az ebéded… isteni volt, de tényleg!
- Köszönöm. Hát, ha muszáj menned…
- Sajnos, muszáj.
- Jó. – kikísért az előszobába, én felvettem a kabátomat, búcsúként megölelt én viszont nem nagyon viszonoztam, bűntudatom volt meg már Aerien se volt számomra oly vonzó mint tegnap este.
- Látlak még? – kérdezett.
- Nem hiszem.
- Nem foglak elfelejteni…
- Köszi… - néztem a szemébe, de biztos voltam abban, hogy ezt rengeteg lánynak mondta már, szóval nem tudtam komolyan venni.
- Mobilszám?
- Nincs. Túl sokat utazgatok, csak akadályozna.
- Kár… akkor tényleg semmi esély a továbbiakra?
- Semmi, de köszönöm az éjszakát… na, most már tényleg mennem kell, szia! – mondtam.
Ő magához húzott és megakakrt csókolni, de elfordítottam az arcom és kifejtettem magam a karjai közül (ha ember lettem volna nem ment volna ilyen könnyedén), kiléptem az ajtón és búcsút intve Aedrien-nek a lépcső felé vettem az irányt. Mehettem volna lifttel is, de minél később akartam Will szemei elé kerülni, szóval szépen lassan hagytam magam mögött a lépcsőfokokat. Közben nem gondolkoztam. Amikor végre leértem és kiléptem a lépcsőházból, rögtön a bőrig ázott William elé kerültem, David és Joseph távolabb álltak és egy férfivel vitatkoztak valamin. Will mérgesen nézett rám és lassan én is ázni kezdtem a zuhogó esőben. William szeme fölött egy kb. 4-5 centiméteres heg volt… valószínű a tegnapi összeszólalkozás nyoma.
- Miért mentél el szó nélkül tegnap? – vont kérdőre.
- Sajnálom…
- Mit kerestél te itt? Ismersz ebben a városban valakit?
- Most már igen… - válaszoltam és lehajtottam a fejem.
- Hogy érted? Te összeismerkedtél egy emberrel? – csodálkozott, de ez nem tartott sokáig, ugyanis újra átváltott ez dühbe, mert leesett neki a tantusz. – Avval a fekete-szőke hajú idiótával? De… te miért tetted ezt? Én nem vagyok neked elég jó? Miért pont egy emberrel… vámpír létedre! Mi történt köztetek?
- Semmi! Hagyjál békén! – kiabáltam rá.
- Nem hagylak! Ilyenkor… á, inkább nem folytatom. Gyere! Majd este megbeszéljük.
- Nem fogok beszélni… - mondtam.
- Hidd el, hogy fogsz! – válaszolt Will, odafüttyentett Joseph-éknek, ők abba hagyták a vitát a férfivel és ők is tök idegesen, csatlakoztak hozzánk (Joseph-nek az alsó ajkán futott végig egy már beforradt seb). Bőrig ázva kerestünk egy helyet, ahol ellehettünk egész este (végül egy elhagyatott raktár épületben kötöttünk ki). Mindannyian dühösek, idegesek és fáradtak voltunk. Az agyam folyton a múlt éjszakán járt… nem kellett volna, vagy hát nem lett volna rá feltétlenül szükség… vagy hát… igazából mivel nem emlékszem semmire, nem lehet bűntudatom… elvileg. Ilyenkor gondoltam arra, hogy nem kellett volna abba a rohadt buliba elmenni másfél évvel ezelőtt, ott nem lett volna szabad William-mel szemeznem (hallgatnom kellett volna Natashára) és akkor nem kellett volna a sötétben egyedül hazajönnöm, Will nem tudott volna megjelölni és tök HAPPY-n élnék David-del EMBERKÉNT. Most nem kéne a nővérem elől menekülnöm és az embereken élősködnöm. Nem lett volna szabad bele mennem abba, hogy vámpírrá tegyen. Vissza kellett volna térnem Juliához. MOST NEM TARTANÉK ITT! Ha akkor… aznap este a fejfájásra panaszkodva nem megyek el arra a bulira… Életem legrosszabb baklövése volt az a döntés, hogy mégis úgy döntöttem: elmegyek. Miért nem szólt valaki, hogy ne menjek? A sors miért éppen ezt szánta nekem? Ezt érdemlem? De most már mindegy… talán 200 évig is elélek majd… hozzá kell szoknom a gondolathoz… különben megtébolyodok. Éjfél körül David odajött hozzám. Leültünk egymás mellé a földre és halkan beszélgettünk. William és Joseph hajnali három körül elment valahová. Akkor David-del helyet változtattunk és ő hátulról szorosan átölelt. Kicsit csókolgatta a fülem tövét és a hasam simogatta. Jó volt érezni azt, hogy szeret, melegen ölel és csókol… ha már az nem teszi meg, akinek kéne. Lelohadt a szerelmem lobogó tüze egy kis pislákoló gyufarakássá és ez el is fog aludni, hacsak William nem tesz valamit, mert hetek óta elhanyagol. Csak David szeretete tartja bennem az erőt, ahhoz, hogy élni tudjak. Ha ő nem lenne, már rég elszakadtam volna William-éktől, mert nem lenne semmi, ami hozzájuk fűzne és ezáltal a vámpírvadászoknak én lennék a legegyszerűbb ellenség. Szembe fordultam David-del és a szemeit néztem. Gyönyörű volt. Egyértelműen szebb a mi szemünk, mint az embereké, bár az emberek számára inkább ijesztő, mint szép. Átkaroltam a nyakát és közelebb húztam magam hozzá. Éreztem a vámpírokra jellemző lassú szívverését. Közelített a szája, de én elfordítottam a fejem. Nem szóltunk. Vette, aminek vette, én úgy éreztem nem illik kihasználnom William távollétét, és amint elmegy én rögtön neki látok mással csókolózni. Tudjon róla… attól, hogy mostanában nem foglalkozik velem, szeretem… csak már (remélem pillanatnyilag csupán) nem annyira. A homlokunk összeért és a meleg leheletünk egymás arcát simogatta lágyan. A keze a derekamat fonta át és húzott jobban magához.
- Megérte vámpírrá válnod? – suttogtam neki.
- Akkor érted bármi megérte volna, bár ez a véleményem mostanra sem változott sokat.
- Szóval bánod…
- Igen.
- Sajnálom. Miattam, van ez az egész helyzet.
- Nem. Nem te vagy a hibás! – simult az arca az enyémhez.
Apró puszit hintettem az arcára ezért a néhány szóért. Jó volt ezt hallani, mert eddig senki nem vonta kétségbe ezt a mondatom, annak ellenére, hogy igazam van. Meghitt pillanat volt az az apró puszi, mert aztán ő adott a szám szélére. Ezt William-ék hangja szakította félbe. Gyorsan kibontakoztunk egymás karjaiból és úgy ültünk ott, mintha csak beszélgettünk volna… William úgyis tudni fogja, hogy mi történt, mert érezni fogja rajtam David-et, szóval meg sem próbálok mentegetőzni, sőt az arcába vágom, hogy saját magának csinálta ezt. William oda jött hozzám.
- David, elmennél? Szeretnék Cheilával kettesben beszélni. Kösz. – küldte el David-et. Dav szótlanul elment, de előtte (kevés híján) szerelmes pillantással néztünk egymás szemébe azok az apró csókok és simogatások felidézték bennem azt az időt, amikor még gondtalanul voltunk együtt és emberként élveztük egymás oldalán az életet. Miután elment Will kérdőn nézett rám.
- Mi volt ez? Miért érzem rajtad a szagát?
- Ő legalább megadja azt a törődést, amire szükségem van, és nem taszít el magától. Ezért mentem fel Aedrien-hez is. – válaszoltam, álltam fel morcosan, keresztbe tett kézzel.
- Aedrien?
- Az a fekete-szőke hajú idióta, ahogy te mondanád.
- Ja! Hát mivel az is volt… már rá nézésre rájöttem milyen! Egyébként elegem van abból, hogy akárhányszor nem látlak, vagy figyelek te már más férfit hülyítesz! Ez a hűséged?
- Te azt mondtad: „Én nem vagyok neked elég jó?” én pedig azt válaszolom: „De, elég vagy vagy, sőt sokkal több az elégnél!”, csak te ezt nem használod ki. Úgy érzem, utálsz és, hogy csak teher vagyok a válladon, amit szenvedve cipelsz! Úgy érzem, nem szeretsz… Akkor minek vagyok én itt? Azt hiszem, saját magam fogom megvárni a nővéremet, hogy ő öljön meg és küldjön evvel egy jobb helyre, mert ha már te sem vagy nekem, minek éljek? Mondd? ÉRTED hagytam ott a régi csodálatos életem és hálád érte, semmi. FÁJ, ha ezt teszed velem… rosszabb, mint amikor belemartál a nyakamba, és majdnem kivéreztettél, mert most a lelkem zúzod apró darabokra… Fáj, értsd meg. Érted tettem mindent. Vakon követtelek bárhová. Ez lesz a halálom is… az, hogy követlek, mert szeretlek. Tönkre teszel így, és lassacskán MEGÖLSZ! – néztem keményen és vádlón a szemébe és csodáltam önmagam, hogy képes voltam az összes érzésemet elmondanom neki, amit még magamnak se nagyon akartam bevallani.
Körülbelül fél percig néma csendben tűrte a tekintetem, majd nem bírta tovább és lehajtotta a fejét.
- Én… szóval… - nézett újra a szemembe – Én nem tudtam, hogy így érzel. Én azt hittem te gyűlölsz, amiért kiszúrtalak magamnak, és most vámpírként állsz velem szemben…
Nem feleltem, szerintem, amit elmondtam neki, tisztán tükrözte a válaszom erre. Tudta ezt ő is. Néztük egymást, de egyikünk sem mozdult. Próbáltam türtőztetni magam, hogy ne akarjak oda menni hozzá, a mellkasához simulni, szorítani a kezét, félve átölelni és csókokat lehelni a szájára. „Most eldől minden” mondtam magamban. Ha ide jön hozzám újra minden rendben, ha nem… akkor vége. William megmoccant… még nem tudtam merre fog mozdulni. Felém lépett egyet és a kezét nyújtotta. Megfogtam és ő magához húzott. A fülemhez hajolt és halkan suttogta a fülembe:
- A nővéred megtalált minket. Még ma megfognak minket támadni és azt hiszem… - megakadt és nyelt egyet.
- Mi az?
- Nagy valószínűséggel csak téged fognak megkímélni… a nővéreden múlik minden. Esélyünk sincs.
- Miért? Négyen vagyunk…
- Ők legalább húszan…
Eltátottam a szám döbbenetemben. Ez lenne az utolsó estém vámpírként? Nem lehet, hisz alig élem ezt az életet fél éve. Vámpír, aki csupán nyomorult 18 évet élt és abból is csak fél évig volt vámpír?
- Muszáj valamit tennünk. Vagy csak várjuk a halált? Nem tehetitek ezt.
- Cheila… ha teszünk valamit ellenük az az lesz, hogy Corneliát megöljük. Ő vezeti őket és a vezényszót kell elnémítani, ahhoz, hogy egyáltalán 20 emberrel tudjunk mit kezdeni még mielőtt átnyársalva találjuk magunkat.
- Azt akarod mondani, hogy biztos a halál?
- Már nem tudunk menekülni. Késő… hajnalodik és jönnek…
Elvesztettem minden erőm. Hallani, hogy megfogsz halni megterheli mindenki lelkét. Végig úgy kapaszkodtam William-be, mint síró gyermek az anyjába. Hajnali öt órakor az égre lassan kúszott fel a halványnarancs nap fénye. Joseph és David is már odajött hozzánk. Akkor hallottuk meg kintről emberek lépteit. A nagy vasajtó nyitva volt… nyöszörögve nyílt ki. Joseph ott állt az ajtó mögött és a belépő fiatal fiút a nyakánál fogva beljebb rántotta, egy rúgással belökte az ajtót, az hatalmas kondulással bevágódott és a földre kényszeríttette a srácot.
- Válaszolj a kérdéseimre, különben… - fenyegetően megvillantotta a fogait és belökte a raktár közepébe a fiút.
Az a fiú… az egyik volt osztálytársam volt… Daniel. Nem tudott ránk nézni, mert Joseph erősen tartotta a nyakát.
- Hányan jöttök? – kérdezte Joseph.