Aznap este (két héttel később) nem mentünk sehová, inkább aludtunk. Kifáradtunk a múlt éjszaka miatt. Megfuttatott minket egy rakás kutya, szóval az éjszakát átaludtuk és egy esős napra ébredtünk. Ennek örültem. Ezek szerint járkálhatunk. Addig szekáltam Williaméket, amíg nem indultunk el… még jó. Jól elszórakoztunk és egy gyorsétteremben bekajáltunk normális kajából. Nem tudom honnan, de Joseph-nél mindig volt elegendő pénz (azt viszont tudom, hogy nem lop). Estefelé egy csendes klubba mentünk. Már az első pillanattól kezdve feltűnt nekem egy fekete, szőke csíkokkal díszített hajú zenész srác. Rock balladákat játszottak, ami tetszett. Ő gitározott. Persze William, Joseph és David is lefitymálták az egész színpadon lévő csapatot, de én elhatároztam, hogy beszélek azzal a sráccal… mindenáron. Egy óra után William-ék kimentek „friss levegőt” szívni, na meg vért is.
- Örülnék, ha nem flörtölnél, csak innál, oké? – súgta Will a fülembe, bólintottam és mámorító csókot adott, majd David-et és Joseph-et követve kiment a klubból.
Jó volt hallgatni a lassú számokat, ő néha felnézett a gitárhúrokból egyenesen a szemembe, de sajnos vége lett a koncertjüknek. Figyeltem őket miközben szedelőzködnek és az a srác először csak kósza pillantással nézett felém, de aztán láttam rajta a nyilvánvaló érdeklődést. Kedves mosollyal biztattam arra, hogy közelíthet. Berakta a gitárját a helyére, odaadta a haverjának, mondott neki valamit és rám nézve elindult felém. Amikor már az asztalom mellett állt, megszólalt:
- Szia! Szabad?
- Persze.
Leült velem szembe és beszélgetni kezdtünk. Aedrien-nek hívják. Édes a mosolya és az egész lénye lehengerlő. Legszívesebben a hosszú hajtincseit tekergettem volna.
- A fellépésünk alatt volt itt még veled három fiú… - mondta.
- Kimentek kiszellőztetni a fejüket, ma hosszú volt a nap.
- Köztük van a barátod is?
- Honnan veszed, hogy van barátom?
- Egy ilyen tüneménynek nem lehet, hogy nincs barátja… - mosolygott.
Örültem egy ilyen kedves bóknak. Jó régen nem hallottam, azt, hogy tünemény. Csak annyit, hogy: dögös maca, jó csirke… meg még ilyen „édes” jellemzések, bár a mai vámpíroktól ne várjon mást a... vámpír. XD Andreas azért volt jó, mert Ő legalább azzal a gyönyörű művelt nyelvén beszélt, mint egy bölcs. Amikor ember voltam nem értékeltem ezt a képességét, csak most amikor vámpírrá váltam gondoltam arra, hogy milyen jókat tudnék vele beszélgetni a vámpír életéről és feladatáról, de már késő... :(
- Igen, köztük van. – válaszoltam.
- Melyik volt az?
- A hosszú fekete hajú. – igaz, hogy David-nek is fekete a haja, de még csak a nyakáig ér, Will-nek pedig már a lapockáját érinti.
- Értem. Szóval tőle kell elkérnelek egy italra.
- Nem kell elkérned… szabad viszonyban vagyunk egymással… azt teszek ilyenkor, amit csak akarok. – válaszoltam.
- Ezt vegyem beleegyezésnek?
- Pontosan. – még nem tudtam biztosan, hogy kell-e a vére. Olyan kedves és erre harapjam meg? Nem szép dolog tőlem… főleg, hogy ismerkedtem vele. Felálltunk és oda mentünk a bárpulthoz. Rendelt kettőnknek egy italt. Amikor megkaptuk, és már a felét megittuk, közelebb húzódtam hozzá… egészen addig, amíg a testünk teljesen összesimult. Közvetlen közelről éreztem a pólóján keresztül a melegét és az izmait, közben a vére illata is elbódított.
- Biztos, hogy akarod? A barátod… - suttogta halkan Aedrien.
- Ne érdekeljen. Kellesz… - súgtam a válaszomat a fülébe.
Hetykén átöleltem a derekát és puszikat adtam a szájára. Puhák és selymesek voltak az ajkai. Megcsókoltam és erre ő is átölelt. Már hajoltam a nyaka felé, mert kezdtem elveszteni az eszem a forróságától és a vére illatától. A pultos figyelmeztető szava zökkentett ki, éppen jókor közvetlenül azelőtt, hogy nyitottam a szám a harapásra:
- Hé, ne itt, ha lehet. A tévében is bámulhatom egész nap a nyalom-falom sorozatokat, nincs szükségem rá élőben! Menjetek ki, ha elkapott titeket a hév! – mondta a pultos.
Aedrien kivezetett a hátsó ajtón és egy lámpa narancssárga fényénél csókolt meg újra. A nyelve vészesen közel volt egyszer a szemfogamhoz és akkor könnyen lebukhattam volna. Amikor sikerült újra visszazökkennem a megfelelő állapotba, mélyen belenéztem Aedrien kék szemeibe. A szeme fáradtan rebbent meg (azóta sikerült a kábításomat sikeresebbé tennem) és én rögtön belemélyesztettem a fogaim, mert teljesen be voltam zsongva tőle, bár tudtam, hogy ilyenkor várnom kéne amíg a tekintetén nem látom a teljes bódulatot, hogy ne érezzen semmit. Ő halkan felnyögött… fájt neki, de nem tudott mit tenni. Kissé megijedtem, de nem hagytam abba, az éhségem erősebb volt az ijedtségnél. Éreztem, hogy a keze görcsösen szorítja a felsőm alját… mintha az én nyakamba is újra belenyillalt volna az a fájdalom, amit William okozott. Hirtelen átéreztem a kínt, amit a vámpírharapás okoz és nem bírtam tovább a számat a nyakán tartani. Megsajnáltam… megszántam… elszalasztottam… Annak ellenére, hogy William mindig azt hangsúlyozta, hogy ezek a gondolatok még viccből se jussanak eszembe ivás közben. Benyálaztam a fogam ütötte sebet Aedrien nyakán, letörölgettem a maradék vért a bőréről és óvatosan simogattam neki, hogy ne fájjon annyira. Halvány köszönet villant a szemében. Tudtam, hogy nem fog erre emlékezni… de én igen. Lecsúsztattam az épület falának tövébe és gyorsan elindultam, hogy megkerüljem a klubot. A főbejárat előtt William-ék vitáztak:
- Miért nem tartod kicsit szűkebben a szádat? Tudod, hogy ezek az ijedős kislányok rögtön berezelnek a fogainktól! – szidta Joseph már megint Davidet.
- Hagyd már végre békén! Andreas így viselkedett velünk? Nem! Ha már vámpírrá tetted lenne annyi türelmed, hogy mindenre megtanítod szépen lassan. – kiabált William Joseph-re.
- Nem kell folyton engem… - szólt David, de Will és Joseph egyszerre vetettek rá mérges pillantást és evvel gyorsan el is hallgattatták.
- Én az ő helyébe már leszúrtalak volna, mert rohadtul idegesítő vagy! – folytatta William.
- Mintha te annyira jó lennél! – szólt vissza Joseph.
- Neked nem kell senkit vámpírrá tenned, mert nem vagy képes őket vámpírrá nevelni! Már jó pár éve vagy vámpír, de nem változtál.
- Még te beszélsz? Amikor…
Nem hallgattam tovább őket… Így is rossz kedvem volt, nem hiányzott a kiabálásuk. Még jobban elrontották volna az életkedvem. Fogtam magam és visszamentem Aedrien-hez. Annyira elszégyelltem magam, hogy könnycsepp folyt ki a szememből. Már egy hónapja, hetente 2-3-szor iszok emberekből és eddig soha egy megharapása sem okozott különösebb gondot, de ezt most nagyon elszúrtam. Leguggoltam Aedrien-hez és mivel már ébredezőben volt felsegítettem a földről. Bódult volt a kábításom miatt. Hátratűrtem a kósza tincseit a szeméből a füle mögé és megsimogattam az arcát. A szemembe nézett és megszólalt:
- Olyan szép szemeid vannak. Mintha fényesen ragyogna…
- Mert… - már majdnem kimondtam, hogy azért ilyen a szemem, mert vámpír vagyok, de eszembe jutott, hogy ha én ezt elmondom egy embernek azt William-éknek muszáj lesz megölniük. Nem hagyhattunk magunk után követhető nyomot. Joseph azt mondta, biztos azért maradozik el lassan két hónapja mögöttünk a nővérem, mert csapatot gyűjt. Egyre veszélyesebb ez az egész helyzet.
- Furán érzem magam. Kicsit fáj a nyakam. Mi történt? Hol tartottunk? – kérdezte.
- Tök mindegy, de én nem itt, hanem nálad akarom folytatni… - válaszoltam.
- Oké. Még jó, hogy itt lakok nem messze. Akkor gyere! – motyogta és megfogta a kezem.
Szegény még mindig kicsit kába volt miattam. Engedtem, hogy vezessen és szerencsére nem arra mentünk amerre William és Joseph veszekedtek… mert még mindig veszekedtek, hallottam a hangjukat és kezdett eldurvulni a helyzet. Ezért is sietettem egy kicsit Aedrien-t. Mire elértünk ahhoz a házhoz (kb. öt perces volt az út), amiben ő lakott és a liftben dőltem a mellkasának, már kijózanodott. Édesen bókolt mindvégig és a mostanra már derékig megnőtt fekete hajamat simogatta (a vámpírok haja gyorsabban növekszik és én általában hajszínezővel tartottam feketén a gyorsan növő barna hajtöveimet). Jobb volt vele, mint William-mel, mert Will egész éjjel azon idegeskedik, hogy melyik este találnak ránk, és akárhányszor hozzábújnék, elküld avval, hogy most túl ideges ahhoz, hogy ölelgessen. Már vágytam arra, hogy kapjak egy normális csókot (nem csak egy hirtelen puszit a számra) és valaki szorosan magához öleljen (David-del sokszor ölelgettük meg egymást, amikor még William aludt, mert mindketten sóvárogtunk már a „gyengéd szeretetre”, nem csak a menekülő vámpíréletre). Aedrien pont megfelelő volt erre. A lakásában leültünk a díványra, beszélgettünk és megkínált pezsgővel.
Azt hiszem, túl sokat ittam és egyébként se voltam hozzászokva az alkoholhoz, ugyanis reggel nem emlékeztem semmire. Csodálkozva éreztem a puha, meleg ágyat alattam és a takarót a meztelen vállamon. Először meg sem akartam mozdulni, mert nem hittem a szememnek, aztán lassan megfordultam. Aedrien ágyában feküdtem és hallottam, hogy Aedrien fürdik. Az első gondolatom az volt, hogy mi a fenét csináltam én este, aztán miután erre rájöttem (megjegyzem azt hittem, elájulok) azon aggódtam, hogy remélem újabb esős napra ébredek, mert különben itt kell tartanom magam. Gondoltam, hogy William szét fog robbanni a dühtől, miután visszakeveredek hozzájuk és nagyon le fog szidni. Attól féltem, hogy mit fogok válaszolni neki arra a kérdésre, hogy hol voltam. Meghallottam Aedrien lépteit. Belépett a szobába. Farmernadrág volt rajta, de viszont felső semmi. A szép izmos felsőtestének látványától kicsit tátva maradt a szám. Leheveredett mellém és felém fordult.
- Jól aludtál? – kérdezte.
- Igen. Mit csináltunk mi éjszaka? – néztem rá kérdőn és könyörögtem, hogy ne azt válaszolja, amire én gondolok.
Ő fölém hajolt és a hosszú haja csiklandozta a vállaimat.
- Jól el voltunk… - mosolygott rám és megcsókolt.
Szóval tényleg azt, amitől féltem. Nem elég, hogy meglógtam mellőle, de még meg is csaltam William-et, amikor megígértem neki, hogy nem teszek ilyet. Tudtam gratulálni magamnak…