Lassan kikászálódtam az ágyból. Már tudtam használni a karjaimat. Végig néztem rajtuk. Széles, fehéren fénylő hosszú hegek húzódtak végig mind két karomon. Ijesztő látványt nyújtott. Kitipegtem a lakás fürdőjébe. Nem kellett villanyt kapcsolnom, mert jól láttam a sötétben! Majdnem hangosan ujjongani kezdtem annyira szuper érzés volt. A tenyeremen csak egy apró horzsolás mutatta, hogy vámpír lettem. Tükörben megnéztem magam. Előtte felkapcsoltam a villanyt. A szemem először nem is bírta a nagy fényt, de aztán hozzászokott. A nyakamon már csak lila foltok és két kis piros heg mutatta Will tegnap esti harapását és a zöld szemem ugyanolyan világító zöld lett, mint William-é. Gyönyörű volt. Kinyitottam a szám… megijedtem a két szemfogamtól. Hosszabbak és hegyesebbek lettek. Kíváncsiságból megtapogattam és egy óvatlan pillanatban megvágtam vele az ujjam. Reflexszerűen a számba vettem és megszívtam egy kicsit. Ízlett a saját vérem!
- Pfújj! – nyújtottam ki erre a nyelvem, mert még mindig ember voltam lélekben és undorítónak találtam ezt az észrevételt, majd csodálkozva néztem az ujjamra, mert rögtön összehúzódott a bőröm és a seb bezáródott. Csak egy apró pontocska jelölte, hogy megvágtam.
- Assz’ta! – nyögtem ki. – Király!
Újra a tükörhöz hajoltam. A bőröm tökéletessé vált. Sehol semmi bőrhiba! A szám enyhe cseresznyepiros lett. Egy darabig elidőztem a szemeimben. Olyan szépek lettek így! A külsőmben pedig lett valami méltóságot keltő. Egészségtől kicsattanó fiatal NŐ nézett vissza rám a tükörből. Határozottnak és erősnek látszottam… és úgy is éreztem magam. Hirtelen neszt hallottam az ajtó felől és odakaptam a tekintetem. William nézett mosolyogva, ahogyan vizsgálgattam a megváltozott külsőm.
- Na, milyen érzés? Kész bombázó lett az én törékeny Cheilámból! – mért végig William és oda jött hozzám.
- Köszi. Érdekes ez az egész… de tetszik. – mondtam és kicsit fura volt ezekkel, a szemfogakkal beszélni… még meg kell szoknom, mindenesetre a szám is megerősödött belülről, hogy bírja a szemfogaim élét.
- Egyszerűen gyönyörű vagy! – közelebb hajolt hozzám és magához ölelt – Most már az vagy, akit szerethetek…
Megcsókolt és ez a csókja sokkal felszabadultabb és jobb volt, mint eddig, mert már nem kellett vigyáznia arra, hogy elvágja a szám. Én szakítottam meg a csókot, majd megszólaltam:
- Miért előtte nem szerettél?
- De. Csak tudod, akkor még inkább egy kislánynak tartottalak, akit védelmeznem kell, ha már megjelöltem. Na meg egy vámpírnak nehéz visszafognia magát, amikor folyton mellette van valaki akiből friss vért ihat. Egész éjszaka illatoztál a finom véredtől. Nem tudod mekkora önfegyelem kellett, hogy kibírjam melletted. Tegnap sajnos ez az önfegyelem feladta a harcot. Tényleg sajnálom.
- Már megtörtént. Ne beszéljünk róla többet.
- Szóval most már egy dögös vámpír nőt látok magam előtt. – újra végig mért és rá kellett jönnöm, hogy ezelőtt tényleg soha nem nézett rám így - Gyere, ezt Joseph-nek és a VOLT (<- a VOLTot külön hangsúlyozta) barátodnak is látnia kell. Észtbontó vagy, Cheila! Úgy látszik, most, hogy megszűnt az a probléma, hogy inni akarok belőled, az jön elő, hogy ne akarjalak rögtön…
- Oké, William! A többire inkább nem lennék kíváncsi, hűtsd le magad! Nyugi! Fogd be egy kicsit a szád! – hallgatattam el avval, hogy a mutatóujjam az ajkához érintettem.
- Na jó talán tényleg túlságosan elragadtattam magam, de ez…
- William! – kiáltottam rá, majd levettem a hangerőmből – Nyugi.
- Jó, jó.
William újra elmondott minden fontosabbat, ami a vámpírrá válással együtt jár. Nem láthatom többet a napot… legfeljebb képeken. Vért kell innom… hetente vagy akár naponta, különben meghalok. Nem kell majd annyit ennem normális ételt. Megszűnnek a havi gondjaim (ez a legjobb). A kutyák gyűlölni fognak és el kell kerülnöm őket (furcsa, hogy a farkasok viszont a harmadikként állnak a legközelebb a vámpírokhoz a macskák és denevérek után). Addig élek, amíg akarok persze ehhez el kell kerülnöm a vadászokat, de Will megígérte, hogy egy év se lesz unalmas mert mellettem lesz.
- Értem. – mondtam végül amikor befejezte a mondanivalóját.
Bólintott én pedig intettem, hogy menjünk ki. Megfogtam a kezét, hogy érezze én is ugyanígy vagyok iránta. Még jobban tetszett így, hogy vámpír szemekkel néztem rá, valahogy minden élethűbb lett. A színek szinte éltek, minden sokkal gyönyörűbb volt. A képeken mintha láttam volna az érzelmeket, minden más lett. Joseph és David sebre tett kézzel sustorogtak egymás közt. Amikor megláttak engem, ők is megfeledkeztek az arcvonásaikról. Nem nagyon tudtam, hogy mire föl ez a nagy érdeklődés irántam. David-nek egy kicsit tátva maradt a szája, Joseph viszont már visszafogottabban reagált. Ő egyszerűen csak merészen végig mért. LÁthatóan nem zavarták őket a hegek a karomon, bár pont előttük vettem fel egy pulcsit, nem is láthattak sokat.
- Hű… - motyogta Dav.
- Na elég lesz kispajtás ebből a stírölésből! Inkább szedelőzködjünk és húzzuk el innét a csíkot. – mondta Joseph David-nek.
Mivel senkinek nem volt semmi cucca ez a bizonyos szedelőzködés elmaradt és rögtön neki indultunk az útnak… immár négyen voltunk vámpírok és így kóboroltunk a városban. Kis idő múlva amikor beértünk a belvárosba, David megszólalt:
- Éhes vagyok. Inni kéne. Nem megyünk be valami szórakozóhelyre?
- Szorít az idő és 5 vámpírvadász van a nyomunkban. Szerinted megengedhetjük magunknak ezt a kitérőt? – kérdezte Joseph.
- Nem… - morogta Dav - … de attól még innunk kell. Majd legfeljebb most nem nyakból, hanem máshonnan iszunk.
- Ott üldögél egy kóbor kölyökkutya, törd ki a nyakát és igyál abból… - mondta Joseph és egy szökkenéssel ott termett (persze a kutya már messziről morgott ránk), elkapta a kutyus torkát, és mivel ő túl erős volt egy kölyöknek, evvel a mozdulattal szétroppantotta a gerincét is. – Na kell vagy sem? – nyújtotta oda David-nek a csontsovány döglött kölyköt.
- Inkább várok… - fintorodott el Dav és Joseph behajította a dögöt a szemetesbe.
- Muszáj volt ezt? – kérdeztem.
- Mit? – nézett rám Joseph.
- Megöltél egy ártatlan kutyust! Szegényke nem tett semmit. – méltatlankodtam az ember még hevesen bennem volt.
- Kit érdekel egy kutya? Egyébként is megdöglött volna. Véznább volt, mint Paris Hilton.
- Cheila! – szólt William – A durva látványt sajnos meg kell szoknod.
- Jó csak…
- Ilyenkor nincs csak… - nézett a szemembe – Egyszer, muszáj lesz ember nyakába harapnod! Ha nem bírod nézni, ahogyan kitörik egy kutya nyakát, akkor a vért, hogy bírod majd?
- Oké. Megértettem… kussolok.
- Nem kell kussolnod… - mondta Will.
- Kéne egy kocsit szerezni… vagy pénzt és taxival menni… vagy szerezni valami express járatra jegyet…- fejtegette az ötleteit David.
- De hülye vagy! – mordult rá Joseph – Bár a kocsi az jó ötlet lenne.
Egy darabig csendben mentünk, William átkarolta a vállam, végig csókokat adott és suttogva beszélgettünk. David kicsit ideges volt, Will pedig boldog, hogy megmutathatja David-nek, hogy kié is vagyok. Aztán hirtelen Joseph felkiáltott:
- Nézzétek! Ez a szerencse napunk! Ott egy hót részeg ürge, épp a kocsijából száll ki. Megvárjuk, amíg beballag a kocsmába és lenyúljuk a kocsit. Megelőzünk vele valami halálos balesetet! – ujjongott.
Csodálkozva arra néztem amerre mutatott és tényleg egy részeg férfi kászálódott ki az autójából és dülöngélve ment be egy közeli kocsmába. A kulcsot pedig leejtette az útra. Joseph rögtön oda sietett fel vette a kulcsot és intett, hogy menjünk oda hozzá. Eltátottam a számat. Ilyen alkalom se lesz több az életemben. Az ölünkbe hullt a szerencse. Csak tátogtam és azt gondoltam magamban : ilyen csak a filmekben van... Kicsit rossz volt egy tök idegen autójában ülni, de szép, sportos autó volt. A tulajdonosa, biztos valamilyen csődbe ment részeg milliomos lehetett. Joseph (amikor már mindannyian beültünk, Will előre ült Joseph mellé én meg David pedig hátra) elégedetten összedörzsölte a kezeit és elindította a kocsit. Szépen lassan elvezetett a kocsmától és kint a nyílt úton már gázt adott rá. Jól vezetett.
- Hány éve élsz? – kérdeztem Joseph-et.
- 56. Miért?
- Jól vezetsz, hol tanultál meg?
- 22 évesen lettem vámpír, akkor már tudtam vezetni.
- Ja! Oké. – hátra dőltem és beszélgetni kezdtünk David-del.
Elöl William és Joseph is dumáltak. Majdnem egész éjszaka mentünk, míg végre megérkeztünk egy kisvárosba. Joseph-nek volt itt egy vámpír ismerőse. Ő adott szállást nekünk. Mark-nak hívták a vámpírt és ő is rendesen megbámult. Idegesítő volt. Megkérdeztem William-et, hogy ez miért van.
- Mert kevés a nő vámpír, a nőkből csak iszunk és nem tesszük őket azzá. Ritkán látunk fajunk béli nőt, ezért néz meg téged minden vámpír…
- De ő, ugye nem tudnak… hát… ö… bántani?
- De…
- Mi?
- Ilyenkor kell megvédened magad! Vámpír vagy. Majd tanítalak „harcolni”, de nagyrészt magadra leszel utalva…
- Azért vagy te!
- Nem lehetek minden másodpercben melletted. Főleg amikor majd először fogsz önállóan embert kábítani és vért inni belőle.
- Ö…
- Nyugi, előtte heteken keresztül foglak tanítani. Oké?
- Nem sikerült megnyugtatnod.
- Mi a gondja az éjszaka új istennőjének? – jött oda Mark és én erre a megjegyzésére legszívesebben pofán küldtem volna, de Will még időben leszorította a lendülő kezem. Figyelmeztetően rám nézett, de én dúltam a méregtől. Muszáj egy ekkora idiótát elviselnem? Életemben nem találkoztam ilyen barommal, mint ez a Mark. Azt hiszem Corneliát és a csapatát hozzá fogom irányítani, hogy kinyírják. Á, ez nem jó… úgyis megölik, ha nem szólok… jönnek utánunk.