- Mik történtek azután miután eljöttem hazulról? Hogyan viselkedtek? Juliát nagyon megviselte dolog? És Cornelia? És az osztálytársaim? Ugye mindenki jól van? Ugye nem okoztam túl nagy feltűnést azzal, hogy eltűntem?
- Nyugodj meg, kérlek! Fújd ki a levegőt. Megjegyeztem a kérdéseid, és mindegyikre válaszolok, de előtte nyugodj meg, egyszerre túl sok dolgot akarsz megtudni!
Bólintottam, sóhajtottam egyet és vártam a válaszokat.
- A nevelőanyádat párszor figyeltem. Nagyon kikészült. Hónapokig sírt minden este. Az osztálytársaid megijedtek, de viszonylag hamar túltették magukat, lefoglalta őket a vak félelem. A város nagyon felkapta az ügyet, alig tudtam inni azokban a hetekben. Fiatalok szinte alig jártak utcán miután a rendőrök kiadták ezt az utasítást. Komolyan féltem, hogy rájönnek, hogy vámpírok állnak a gyilkosságok mögött, de már rájöttem ettől csak kevés helyen kell aggódni. Az emberek nem képesek elfogadni, hogy nem csak ők és az általuk megismert, könyvekben hivatalosan leírt és igazolt dolgok léteznek. Az észjárásuk megállt ott, hogy csak az emberek az állatok és a növények élnek vagy mozognak. Nincsenek démonok, nincsenek angyalok, nincs semmi, amit nem látnak ők is és nem tapasztalnak. Persze örülnék, ha minden ember ilyen lenne, akkor nem kéne féltenem a bőrömet néha. De megint elkezdtem mondani a monológomat. Kérlek ne vedd ezt rossz néven. Visszatérek a kérdéseidre és a válaszokra. Az a fiú akivel gyakran láttalak…
- Cheila akkor már velem volt? – vágott közbe Will.
- Igen.
- Cheila! Szóval nappal avval a Daviddel járkáltál? – nézett rám megbotránkozva.
- Igen… és? Nem csókoloztunk vagy ilyesmi…
- Dehogynem… - kottyantott közbe Joseph, amire én egy mérges pillantással válaszoltam na és egy kérdéssel:
- Te ezt honnan tudod, amikor nappal aludnod kell?
- Aludnom nem kell… csak napra nem mehetek.
- Akkor is? Honnan tudod?
- Szóval igaz… - morgott William karba tett kézzel.
- Van pár ember… hogy is mondjátok? „Haverom”, azt hiszem így emlegetitek egymást… - válaszolt Joseph.
- Ó, te kis… miért figyeltettél? - sziszegtem mérgesen.
- Csak tudnád, hogy a saját osztályodban is volt egy ember, aki napi kapcsolatban állt a vámpírokkal! (Na innentől már tudtam, hogy honnét tud a csókokról… néha az osztályban is jól „el voltunk” Daviddel a terem valamelyik sarkában)
- Ki? – kérdeztem megenyhülve és csodálkozva.
- Mindegy egyébként se mondhatom el… a vámpíreskü kötelez. A kis barátnőd pedig… nem egyszer kellett visszafognom magam, hogy ne kapjam el, mert nagyon féktelen egy kislány… szóval ő is bánkódott egy darabig, de nem sokáig. Sokszor láttam majdnem eszméletlenül a részegségtől, akkor szívesen ittam volna belőle… még élvezte is volna!
- És Cornelia? – kérdeztem kissé lelombozva. Natasha önpusztító életet folytat és ez lehet, hogy miattam van. Most bántam meg először valóban azt hogy ott hagytam őket.
- Ó, a mostohatestvéred, ugye?
- Aha.
- Na, ő aztán veszélyes egy csitri a vámpírok számára!
- Miért? – nézett fel Will, mivel ő nem egyszer találkozott Corneliával, amikor nálam volt és érdekelte miért ellensége a vámpíroknak, hisz ő egy kedves embernek ismerte meg.
- Most mondanám kedves William… ne vágjatok már folyton a szavamba! Rögtön rájött mindenre, már másnap és beszerezte a jól bevált eszközöket… vámpírok ellen. Jó sokat sikerült megölnie az egy év alatt. Kétszer majdnem őt is megölték, de aztán végül is ő űzte el a városból a gyilkos vámpírokat két fiú segítségével.
- Érdekes… - mondtam, mivel tudtam jól, hogy Cornelia így fog felelni az eltűnésemre – És Daviddel mi lett? Nem folytattad!
- Hát… ö…
- Mi az? Mi van? – kérdeztem, mert Joseph lehajtotta a fejét és látszott rajta, hogy eltussolná a dolgot.
- Ö… hát nagyon rosszul érezte magát. Sokáig szenvedett utánad… azt mondta még mindig sze…
- Hé! Te honnan tudod mit mondott? – csattant fel William féltékenyen. Eléggé féltékeny típus.
- Áh, tudtam, hogy úgyis sikerül valahogyan elrontanom a dolgot, de a francba is nem titkolhatom…
- Mit? – már sírósan könyörgősre váltott a hangom.
- A fiú tényleg nagyon szeret ezért… vámpírrá lett, hogy velem tarthasson.
- Mi? – kiáltottam fel – Nem… ez nem lehet! Nem tehette! Nem… nem ez nem lehet igaz! HAZUDSZ! – kiabáltam magamból kikelve, William pedig szorosan átölelt hátulról, hogy lenyugtasson, de nem sikerült neki. – Nem… David… nem lehet vámpír… nem – rázott a kétségbe esés.
Joseph oda lépett hozzám és a szemeimbe nézett. Rögtön elnyugodtam és éreztem a már ismerősként köszöntött érzést… a zsibbadást és a forróságot. Összecsuklottam… néhány perc múlva Will ölében tértem magamhoz. Néma voltam, csak William feketén lehulló haját néztem. Amikor rendesen kitisztult a fejem, felnéztem.
- Hol van most? – kérdeztem.
- Szerintem mindjárt jön… már rég elment. – válaszolt Joseph.
- Hová?
- Nem tudom… valószínű kiszellőztetni a fejét mielőtt egy év után újra láthat.
- És a vámpírvadászok?
- Már sikerült kikísérleteznünk, hogy hol nem keresnek minket… - amint ezt kimondta, hallani lehetett, ahogyan nyílik a bejárati ajtó. Felpattantam Will öléből és kirohantam az előszobába. Egyenesen David karjaiba futottam bele. Magamhoz öleltem, mint kiskoromban a játék mackóm. Ő is magához szorított. Felnéztem, a szemeibe. Már a szemein is láttam, hogy vámpír lett. A barna szemei kivilágosodtak és olyan szép, enyhe barna színe volt, mint a frissen lehullt őszi falevélnek.
- Mutasd a fogad! – mondtam neki halkan.
Ő egy kicsit kinyitotta a száját és rögtön megláttam benne a hegyes szemfogakat, melyek fenyegetve villannak meg mindenegyes vámpír szájában.
- Miért? Miért választottad ezt az életet?
- Miattad…
- Nem lett volna szabad. Én vagyok a hibás… neked is üzenetet kellett volna hagynom, akkor nem történt volna meg.
- Akkor még inkább megtettem volna. Most maradj csendben, ne hibáztasd magad, kérlek! – újra magához ölelt.
Lassan a nyakamhoz hajolt. Nem zavartattam magam, William is sokszor tette. Gondolom a vámpíroknak ez különleges élvezet. Éreztem a nyakam bőrén a forró leheletét.
- Cheila… - suttogott – Kérlek, hadd érezzem újra… olyan rég nem láttalak. Vágyom rád, reszket az egész testem… érzed?
- Igen. – a teste valóban melegen simult hozzám és szinte éreztem szívének erős, de lassú dobbanásait a kezeimmel, amik a mellkasán pihentek. Megremegett, mint aki már nem bírja tovább türtőztetni magát. Mintha teste forróbbá vált volna egy pillanatra.
Tudtam, miről beszél. Bátortalan puszit adtam a szájára, viszont ő nem engedett el ennyivel. Szenvedéllyel telve megcsókolt. Még soha nem éreztem ekkorra vágyat egy csókban sem. A szobából halkan kiszűrődött Joseph és William vitája. Will égett a féltékenységtől, mert hallotta a szavainkat és a csók hangját, én pedig azt hallottam, hogy Joseph próbálja lenyugtatni és… visszafogni. Elégedett sóhajjal vált el a szám Davidétől és óvatosan bontakoztam ki a karjaiból.
- Jó újra látni… - mondtam és csak most vettem észre még pár változást Daviden.
A haja hosszabb lett, az öltözködése sötétebb lett, csak feketét láttam rajta, csak az öve fémes csillogása törte meg ruházata szinte már egyhangúságát. Izmosabbnak tűnt, mintha arca jellegzetesebbé vált volna, hisz a szemfogai helyet követeltek a szájában. Még izgalmasabb volt rá néznem. Hirtelen elkalandozott a képzeletem és a fantáziámmal levettem róla a fekete pólót. Elmosolyodtam, Ő is végig nézett rajtam, láttam, hogy elcsodálkozik rajtam. Megfordultam és elindultam vissza, be a szobába. William oda sietett hozzám és megállt előttem. Nem láttam Őt még ilyen dühösnek. Amikor David utánam belépett a szobába villámló szemekkel nézett a volt barátomra. Legszívesebben egy kanál vízben fojtotta volna meg. Nagyon-nagyon dühös volt. David is gyűlölködő pillantással mérte végig William-et. Izzott a levegő a két vámpír között. Csoda, hogy nem ugrottak rögtön egymásnak. Éreztem magamban valami bénító érzést. Éreztem William végtelen ingerültségét és tudtam, az izmai már megfeszültek, felkészült a harcra. De semmiképpen nem engedhettem volna az összecsapást. A két vámpír közül David a gyengébb, Ő került volna a földre... akár holtan.
- William… - suttogtam bocsánatkérően a nevét. – Ne haragudj… nagyon szeretlek.
- Ne kérj bocsánatot! Engedted, hogy megcsókoljon! Érzem a vágyadat. Őt kívánod. Tudom, ne tagadd! – nézett a szemembe - Nem akarlak látni! Elviselhetetlen éreznem azt, amit most érzel! – mondta dühösen, elengedett és kirohant a házból.
Utána rohantam. Már az utca közepén sietett előre, de én futva utolértem.
- William… kérlek! Én nem akartam… én… bocsánat. – megfogtam a karját, hogy lelassítsam.
- Hagyj! Ne gyere utánam! Menj vissza! – mordult rám és kihúzta a karját a kezemből.
- William állj meg! – megint megpróbáltam megfogni, de újra elrántotta a karját előlem és újra figyelmeztetett, hogy hagyjam békén.
- Hadd magyarázzam el!
- Nem kell magyarázat! – megállt, magához rántott (közben az egyik kezével karjaimat a testemhez szorította), vergődtem, akár egy foglyul ejtett madár és kiabáltam hogy engedjen el. Mint egy türelmes vadász várta a megfelelő pillanatot, amikor egy pillanatra, hogy kifújjam magam, oldalra feszítette a nyakam és erősen beleharapott. Felsikítottam a fájdalomtól, de Ő mielőtt ellökött volna magától nagyokat kortyolt a véremből majd eltaszított. Én ettől a földre zuhantam, ő rám pillantott: mintha a sötétből is kivettem volna az arcán a kétségbeesés vonalait, aztán fogta magát és elfutott. Szorítottam a nyakamon a sebet és a porban ülve sírtam a kíntól. Sokkal jobban fájt, mint első alkalommal. Ez a fájdalom, úgy hasított belém, mintha egy életlen kést mártottak volna a nyakamba. Éreztem, ahogy a fogai felszaggatják a bőrt és a vér a szívem dobogásának ütemére melegen ömlött belőlem az ujjaim szorításán áttörve. Remegő lábakkal indultam vissza, a világból csak apró pontokat láttam. Összerogytam és, mint egy vak tapogattam a földet, hogy merre menjek tovább. A kezem mocskos lett, mert a vérhez hozzátapadt a por. Reszkető testtel álltam fel és csak egy pillanatra láttam élesen a házat. Elindultam felé.
Amikor beléptem a szobába összeestem. David aggódva jött oda hozzám és az ölébe vett.
- Mi történt? – sietett oda Joseph is.
- William… - nyögtem ki.
- Túl ideges volt, nem lett volna szabad utána menned. Sejtettem, hogy ez lesz. Milyen hülye vagyok! – csapott a homlokára.
Nem tudták közvetlenül benyálazni a sebem (a vér védettség miatt), ezért David a kezébe vett egy kicsit a nyálából és óvatosan bekente, majd hoztak kötést és bekötötték a sebem. Ezután elájultam. Talán 2 óra múlva tértem magamhoz, akkor már tudtam mozogni. David segített átöltözni is, mert a felsőm teljesen véres lett, a fehér, puha anyagot keménnyé tette és barnára színezte a már megalvadt vér. David karjai közt pihegtem és ott is aludtam el. Amikor még félálomban voltam, gyakran éreztem, hogy Dav gyengéd puszikat ad a fejemre, evvel is kifejezve, hogy törődik velem. Nem aludtam sokáig, mert a seb miatt belázasodtam és hánytam, de David mindig ott állt mellettem és segített. Zsibbadt az egész nyakam és nagyon gyengének éreztem magam. Csak annyi erőm volt, hogy néha megszorítsam Dav féltő kezét. Akkor nem igazán fogtam fel, hogy mekkora segítség nekem az, hogy vigyáz rám ebben a helyzetben. Ha túl messze érem utol Will-t, akkor lehet, hogy nem jutok vissza élve, de annak ellenére, hogy most nekem kéne William bocsánatkérésére várni, attól félek, hogy Ő nem fog nekem megbocsátani és megutál örökre… Joseph miután ellátták a sebem, William után indult. Már órák óta ketten voltunk csak Daviddel. Legszívesebben megköszöntem volna neki a gondoskodást, amit most adott, de az energiámmal spórolnom kellett, ezért csak egy lágy puszit adtam az arcára. Kedvesen elmosolyodott és elsimította a hajam az arcomból. Jó érzés, hogy mellettem volt végig. Joseph már világosban, közvetlenül napfelkelte előtt jött vissza… Will nélkül.