Pontosan 1 év és 1 hónap telt el azóta, amióta ott hagytam az otthonomat és William-mel útnak indultam. Iszonyú volt az első két hónap. Egész nap egyedül voltam, mert folyton utazgattunk. Kínzott a vágy, hogy újra láthassam az ismerőseimet, Juliát és Corneliát, David-et és Natashát. Végtelenül kíváncsi voltam, hogy mi van velük, hogy fogták fel azt, hogy elmentem és mik történtek… de erről sajnos nem szereztem semmiféle tudomást, mert nem volt kitől. 3 hónap után elültek a városomban a gyilkosság sorozatok, újabb 3 hónap után pedig máshol tűntek fel ugyanazok az esetek: „Vágott seb a nyakon és így teljes kivéreztetés, valószínűleg valami szekta áldozásai állnak a háttérben”- ezek álltak az újságokban. 7 hónapja viszont megtelepedtünk egy kisebb településen, közel egy nagyvároshoz. Együtt laktunk Joel-lal és Jason-nel, mert sikerült egy lakást szereznünk. Jól kijöttem velük és Joel-t is próbáltam egy kicsit humorosabb személyiséggé faragni… nem túl sok sikerrel, bár nagy haladás volt, hogy nem akarta letépni a fejem, ha azt mondtam rá, hogy hülye, csak megvillantotta a fogait és rám morgott. Jason ezért is megdicsért és hatalmas nagy előre lépésnek nevezte. Ő már csak ismeri a bátyát… 103 év alatt volt ideje megismerni. Joel-nak igazából csak az a baja, hogy mindent magára vesz és nem ismeri azt a szót, hogy vicc… de majd én megtaníttatom vele. Holnap töltöm be a 18-at. Még nem akartam, hogy William vámpírrá tegyen. Túl fiatalnak néztem ki. Várni akartam még… mégis azzal az arccal fogok (remélhetőleg) nagyon-nagyon sokáig élni és egy „18 éves” lányt nem vesznek olyan komolyan (na és persze az utolsó vágyam volt vért inni hetente). Rossz volt a karácsonyt a családomtól távol tölteni, de... végül is ezt is ki kell próbálni az életben (hát nem szívesen ). Most éppen nyári szünet volt. Ezen a kis településen összeismerkedtem pár lánnyal egy hónapja. Velük voltam egész nap (végre emberek között, azért ha egy ember sokáig vámpírok közt van egy kicsit megváltozik...). Szerencsére hamar befogadtak maguk közé. Hatalmas megkönnyebbülés volt egy év után végre lányokkal lenni és beszélni. 3 férfival voltam eddig összezárva! Ha elkezdtem valamiről beszélni, ami szerintük lányos volt, inkább udvariasan lekoptattak, kivéve William-et… de vele se tudtam "női" témákról beszélgetni. Ahhoz képest, hogy 3 vámpírral éltem, még mindig erősen tartottam magam a régi szokásaimhoz. Ha egy napig nem tudtam fésülködni rám jött a hiszti roham és akkor Joel tényleg elvesztette minden humorérzékét… Szóval… ülök egy kis erdőben a tisztáson Barbarával, Emmával és Alizzal. Már elmeséltem nekik mindent. Persze itt-ott megváltoztattam a történetet. Azt mondtam lázadásból mentem el otthonról (ez passzolt is a külsőmhöz), William, Joel és Jason éjszaka dolgozik és ezért egész nap alszanak. Sajnáltak ezért, mondván, hogy egész nap unom magam, de mivel már nem tanultam nagyon szerencsésnek tartottak (én is magamat). Azért sokszor ha sikerült pénzt szereznünk akkor vettem egy-két könyvet, szeretek olvasni. :) Aznap egészen estig kint akarunk maradni. Úgy terveztük, tűzvilágnál beszélgetünk majd egy jót. Gyorsan ment az idő… már lement a nap, csak az ég volt még narancssárga. Miközben én Alizzal beszélgettem, Emma és Barbara elkezdtek vigyorogni.
- Mi van? – kérdeztem őket és valaki elkapta a vállam. Felsikítottam ijedtemben és felpattantam. William mosolygott előttem, Jason pedig majd’ megszakadt a röhögéstől.
- Hello! – köszönt Will mindenkinek.
- He-he… hello mindenki! – nyögte ki Jason és a hasát fogta a nevetéstől. – Cheila ilyen látványosan se produkáltad még magad!
- Ő itt Jason – és rámutattam Jas-re – ő pedig… - Will odalépett hozzám átkarolta a vállam és csókot adott a számra -… William. – pihegtem, különlegesen csókolt és előtte mélyen a szemembe nézett. A lábaimba beleáramlott az a furcsa zsibbadás és végig járta a testemet a forróság. Majdnem összecsuklottam, de sikerült a saját erőmből fenn tartani magam, persze ő is megtartott.
- Bocs. – súgta a fülembe, puszit adott a nyakamra és éreztem, hogy elidőzik ott egy kicsit, biztos szívesen beleharapott volna.
- Tök királyul összeilletek! – csúszott ki Barbara száján.
Ezután együttesen tüzet gyújtottunk. Persze nagy nevetések és szórakozások közepette. Jason rögtön elkezdte fitogtatni az ügyességét, a gyorsaságát és, hogy milyen szuperek a reflexei. Természetesen ez nem ért az emberekkel szemben, de Aliz-t teljesen lenyűgözte. Jason-t félre hívtam.
- Semmit se sejtenek, csak óvatosan! Fogd vissza a vigyorgást is, mert a szemfogaid egy ember számára szembetűnőek és ijesztőek… én már csak tudom.
- Oké!
- Ja és, ha esetleg… Alizzal lesz valami…
- Nem lesz… ezt garantálom! Helyesek az új barátnőid, de túl fiatalok és komolytalanok. – elmosolyodott, a vállára kapott, visszavitt a többiekhez és a tűz fényében lerakott. Én meg csak bámultam. Jason mondja, hogy komolytalanok és Ő mi?! Egy idő után leültünk a tűz köré és mesélni kezdtünk egymásnak mindenféle sztorit. Jason kifejezetten unta, de nem nagyon mutatta. William se élvezte, ehelyett egy hangyát nézett, aki halált megvető bátorsággal akarta magát belevetni a tűzbe. 11-ig kinn voltunk. Eloltottuk a tűzet és szétoszlott a csapat. Jason a haza vezető út alatt megszólalt:
- De jó lett volna inni belőlük… a tizenéves lányok a legfinomabbak.
- Mikor itattok utoljára? – kérdeztem.
- Három napja, csak Jason nyávog, ha nem ihat legalább kétnaponta. – válaszolt William.
- Mert egy vámpírnak az az egészséges! Cheila nem adsz magadból?
- Meg vagy hülyülve? Dehogy adok!
- William-et is „megitattad” egy évvel ezelőtt.
- Mert arra feltétlenül szükség volt és mivel szeretem őt ez nem volt kérdés!
- Miért engem nem szeretsz? – nézett rám nagy szemekkel.
- De… de nem úgy…
- Hogy?
- Jason fogd be pofád! Egyébként se ihatsz belőle, mert védi a vérem! Hozzá ne merj nyúlni Cheila-hoz, mert kitöröm a nyakad! – mordult rá mérgesen William – Holnap én lelépek Cheila-val együtt.
- Azt hiszed, a pár évtizednyi tapasztalatoddal képes leszel életben tartani magad és Cheila-t? Nem tudsz sokat…
- Andreas jó tanító volt, gyorsabban tanított, mint más vámpír. Többet tudok 54 év tapasztalatánál.
- Blabla… tőlem menj amerre akarsz, de én inkább hallgatnék az eszemre, mint a szívemre. – Jason mérgesen előre sietett.
- Ezt most miért kellett? – fordultam Will-hez.
- Joseph értesített róla, hogy két nagyvárossal odébb vár minket. Hírt adna neked is, mert egy héttel ezelőtt jött el onnan, ahol éltél.
- Akkor végre kapok valami hírt?
- Pontosan.
- De jó! – és átkaroltam Will nyakát örömömben.
- Ajándék a 18.-dik születésnapodra!
- Köszönöm… előre.
Ezután elindultunk újra és amikor „haza” értünk, Jason dúlt-fúlt. William nem szólt hozzá, így én sem. Másnap délután újra találkoztam a 3 barátnőmmel. Miután oda adták az ajándékaimat, amit én szépen megköszöntem a lényegre tértem:
- Ma este elmegyek innét William-mel.
- Miért? – kérdezték döbbenten mindhárman egyszerre.
- Will összekapott Jason-nel.
- Miért pont este? Tegnap nem dolgoztak… - hozott nehéz helyzetbe Emma.
- Ö… nem tudom… csak. Szóval el akarok tőletek búcsúzni. Tök jó volt, hogy befogadtatok magatok közé és rendesek voltatok velem. Sajnálom, hogy 7 hónap után most itt kell hagynom ezt a helyet, mert megszerettem, de muszáj.
- Csak azért elmentek, mert Jason és Will összevesztek?
- Igen… nem láttad őket. A fiúk pedig nem békülnek olyan könnyen, mint a lányok, szóval ez szinte reménytelen. Ezért elmegyünk.
Emma, Aliz és Barbara szomorúan hajtották le a fejüket. Erre én egy kicsit elérzékenyültem. Érdekli őket, hogy elmegyek! Azaz kedvelnek és szeretnek. Jó ezt tudni.
- Na, ne lógassátok az orrotokat. Gyertek ide! – és átöleltem őket.
Ezután visszamentem és estig vártam Will-re. Amikor felébredt, rögtön elindultunk. Rossz volt ennyire hirtelen távozni. Vártam volna még… Vonatra szálltunk és egészen 8-tól fél 12-ig utaztunk. A város, amiben leszálltunk teljesen kietlen volt éjfél környékén.
- Innét most hová tovább? – kérdeztem.
- Majd meglátom.
Amikor kiértünk az állomásról és éppen egy parkos rész mellett haladtunk el, William megállt.
- Mi az? – kérdeztem
- Pszt! – intett csendre.
Láttam rajta, hogy feszülten figyel. Biztos érzett vagy hallott valamit.
- Valakik követnek minket… bukj le! – és magával rántott egy nagy bokor mögé.
Ezzel a mozdulattal megrándította a vállam. Törékeny volt az én testem az ő erejéhez, de ez most nem érdekelt. Az egy év alatt meg tanultam nem panaszkodni valami fájdalom miatt. Egy picit megmozdultam, hogy kényelmesebb pózba hozzam magam, de Will halkan rám reccsent:
- Csönd! Ne mozdulj! Ezek vámpírvadászok, ha ember vagy, de velem látnak ugyanúgy megölnek, mint engem. – nagyon csendesen suttogta ezt el, senki más nem hallhatta csak én. Rögtön megmerevedtem, mint egy szobor, a félelem gondoskodott arról, hogy engedelmeskedjek William szavának. Csak 1 perce lapíthattunk a bokorban, amikor két erősen felfegyverzett (már messziről láttam, hogy kifejezetten vámpírok elleni fegyverek vannak náluk) ember sétált el előttünk.
- A rohadt életbe! Hova a francba tűntek?
- Te vesztetted el a nyomukat! A múltkor is te cse.szted el az egészet! Egy pillanatra nem én figyelek és elbukjuk az akciót! Újabb két vámpírt mentettél meg a haláltól! – kiabált rá a magasabbik a másikra.
Megremegtem. Ezek engem is vámpírnak hisznek. Will-nek igaza volt. Ha tudnák, hogy ember vagyok akkor is megölnének, mert a vámpírvadászok tudnak a megjelölésről és az ezekkel kapcsolatos dolgokról. Tisztában vannak avval, hogy ember csak akkor tart egy vámpírral, ha az meg van jelölve és ebből előbb-utóbb úgyis megvérezés lesz, azaz nekik egy újabb legyilkolni való vámpír a világon.
- Jól van! Igazad van! Bocs, haver. És most mi lesz? – kérdezte az alacsonyabb.
- Járjuk körbe a szórakozóhelyek környékét! Ott imádnak élősködni azok az állatok! – válaszolt a magasabb és elsiettek onnét.
5 perc után Will megmozdult és magával húzva kikecmeregtünk a bokorból. Leszedte rólam az apró ágakat, amik belém akadtak és végig nézett rajtam.
- Nincs semmi gond?
- Azon kívül, hogy kirántottad a vállam, semmi.
- Bocs! – odalépett hozzám és valamilyen érdekes mozdulattal rántott a vállamon egyet és éreztem, hogy az visszacsusszan a helyére, ami persze nagyon fájt. Felszisszentem és egy halk „Köszi”-vel jeleztem, hogy díjazom (valamennyire) ezt.
- Gyere! Még mindig óvatosnak kell lennünk. Lehet, hogy belebotlunk újra ebbe a két félnótásba! Az otthon ugató kutyájuk és ők maguk az állatok nem a vámpírok! - jegyezte meg dühösen.
Siettünk, de néha megálltunk, hogy William fülelhessen egy kicsit. Negyed óra múlva Will meghallott valamit, de most nem a vámpírvadászok lépteit, hanem Joseph hívását. Fél óra múlva pedig már Joseph ideiglenes szállásán ültünk, ami egy kis ház volt a város kertes ház negyedének végén.
- Itt se fogunk sokáig maradni. Rögtön az idevezető úton találkoztunk két vámpírvadásszal. – mondta William a barátjának.
- Tudom… túl sok itt az idióta… úgy látszik ez a hajtóvadászat ragályos ezek az emberek között. - felhúzta a pólóját és a kulcscsontja közelében egy szúrt seb tátongott.
- Juj, de durva! – elfordultam, mert tényleg csúnya volt a seb.
- Azok, akik engem kiszúrtak még csak 14-15 éves tapasztalatlan pisisek voltak! Ezt a sebet pedig egy nyárssal okozták és rohadtul fájt. Nem gond pár óra múlva már úgyse fog látszódni semmi. – legyintett Joseph, mert a vámpírok sebei órákon belül begyógyulnak, ha nem halálos. - Jobb, ha már holnap este eltakarodunk innét, mert itt fog utolérni pár tini nyársa! Na de térjünk a lényegre! Cheila téged mi érdekel?