Vasárnap éjszaka volt. Még egy hét eltelt, azóta amióta Cornelia gyanút fogott. Egész héten figyelt engem és várta, hogy elcsússzon a nyakamon a kendő és megbizonyosodjon a harapás nyomáról, de én percenként ellenőriztem, hogy jól áll-e. Túl lassan gyógyult a seb. Várt, hogy William jöjjön, de én beszéltem vele és nem jött. Kedves voltam Juliával, mindenben segítettem neki, így akartam tőle elbúcsúzni. Nem jelenthettem be, hogy elmegyek, mert nem engedett volna el a korom miatt, meg egyébként se. A suliban pénteken is mindenkivel kedves voltam, még avval is, akit ki nem állhattam. Natasha nem értette ezt a hirtelen jött figyelmességet.
- Miért jópofizol mindenkivel?
- Van rá okom.
- Mi?
- Tervezek valamit. Majd meglepetés lesz. Te sem tudhatsz róla semmit.
- Oké. Mi ez a kendő a nyakadban? Új imázs?
- Ja. Tetszik?
- Hát, érdekes…
- Az a jó. Lényeg, hogy ne olvadjak bele a tömegbe.
- Hát, ha te ezt akarod!
Visszatérve az alaphoz. Hajnali egy óra volt. Halkan szöszmötöltem a szobámban. A kis hátizsákomba pakoltam. Kaját és innivalót, meg persze egy nadrágot, pulcsit és esőkabátot, ha kell. Próbáltam minden fölösleget kerülni. Így is két póló volt rajtam és arra még a kabátomat is fel veszem, mert hideg van a hajnali órákban. Volt egy csomó spórolt pénzem, amit egy közös nyaralásra tartogattam valakivel (sajnos a barátaim folyton váltakoztak és Natashával is gyakran összekaptunk, szóval mindig más volt erre a jelölt, ez alatt sok pénz összegyűlt) és most azt is zsebre vágtam. Hagyni akartam egy levelet. Ezt írtam:

Gondolom, hogy most aggódtok értem és féltek, hogy valami bajom esik majd. Nem kell se aggódni, se félni. Többet valószínű, hogy nem láttok és sajnálom, hogy búcsúszó nélkül megyek el, de ezt kell tennem. Visz magával az a sok érzés. Nincs többé maradásom itt. Ne keressetek, mert nincs értelme. Ne aggódjatok! Szeretlek Julia és végtelenül hálás vagyok, amiért gondoztál és óvtál.
Köszönöm: Cheila

Bementem a fürdőszobába, levettem a nyakamról a kendőt és megnéztem a nyakam. Már csak két pici vágásszerű heg látszódott és csak közelről lehetett észrevenni. Visszamentem a szobámba körbe néztem, elbúcsúztam minden kedves dolgomtól, fogtam a kabátom és a hátizsákom és kimásztam az ablakon. Az iskolám melletti kis kávézó előtt kellett találkoznom Will-lel. Ő már ott volt. Amikor meglátott, odajött és megölelt.
- Biztos vagy ebben? Kész vagy velem jönni és elhagyni ezt a várost? – kérdezte.
- Igen.
- Nem jöhetünk vissza. Keresni fognak, és ha itt maradunk megtalálhatnak. Ha Andreas megtudja, hogy elmentem, nagyon dühös lesz, de ha ő akar, akkor úgyis megtalál minket. Szóval, biztos?
- Biztos, hogy veled akarok menni. – válaszoltam magabiztosan.
Nem csak azért akartam William-mel tartani, mert teljesen belé vagyok zúgva, hanem azért is, mert magam mögött akartam hagyni ezt a helyet. Túl sok (főként rossz) emlék kötődött ehhez a városhoz.
- Jó, akkor induljunk! – két hónapja először, megfogta a kezem és úgy indultunk el. Felszálltunk egy késői járatra és azon utaztunk kb. háromnegyed órát mire eljutottunk a másik városba. A buszon William átkarolt, jó érzés volt. Nem nagyon beszéltünk. Will persze azt elsuttogta a fülembe, hogy akik még a buszon vannak kik. Kettő vámpír volt, egy gondolatolvasó (amikor ezt kimondta, lezártam az agyam és nem gondoltam semmire, vagyis megpróbáltam) és három egyszerű ember volt (négy a buszvezetővel együtt). A két vámpír és a gondolatolvasó bizalmas pillantást küldött felénk, jelezve, hogy tudják mi a helyzet. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, három vámpír és egy gondolataimat olvasni tudó között. A három ember, három fiatal srác volt. Fiatalabbak lehettek, mint én. Kicsit ijedten és gyanakodva nézték a két vámpírt. Ha én is a három srác között állnék és nem tudnék a vámpírokról, akkor én is meg lennék ijedve. Mindkét „vérivó” tiszta feketében volt, ezüstlánccal a nyakukban a vámpírjeles medállal. Az egyiknek sötét bordó és fekete haja volt a másiknak feketés-kékes punkszerű frizurája volt. A szemeik feltűnően kékek és a környékük feketére festve. A kezeik hullafehérek és amikor ásítottak a fogaik ijesztően tevődtek közszemlére. Különösen hasonlítottak egymásra… ikrek voltak. Szegény fiúk már halálra voltak rémülve és nem sokkal a város előtt leszálltak. Addigra már csak én voltam ember és a sofőr. Will felállt, vele együtt én is, és ő átkarolva a vállam odavezetett a két vámpírhoz.
- Hellosztok! – fogott kezet velük.
- Üdv!
- Hello!
- Rég találkoztunk. Mi történt veletek? Legutóbb menekültetek az egyik városból.
- Ja, az durva volt. Annyi szemét vadász volt és a pici agyukkal rájöttek a kilétünkre. – mondta a kékes-fekete punk hajú.
- Úgy utálom, hogy még mindig ragaszkodnak a nyárshoz. Egy pisztollyal nem lenne egyszerűbb átlőni a fejünket? Annyira szánalmasak egyes nem hivatásos vadászkezdemények, akik fadarabokkal hadonásznak. Attól félek csak olyankor, hogy kiszúrja a szemem. De legalább utána élvezetes inni belőlük.
- Nem hallja meg a buszsofőr? – kérdeztem Willt.
- Zenét hallgat. – válaszolt.
Elfelejtettem, hogy a vámpírfül ezt is hallja.
- Ő ki, ha szabad kérdeznem William, ugyanis a múltkor nagyon ideges voltál és majdnem kitörted a nyakam egy kérdésem miatt. Érzem rajta, hogy védve van és meg van jelölve. Ki ő? – kérdezett a punk hajú.
- Cheila, a barátnőm. A legkedvesebb ember.
- Hello, én Jason vagyok. – mondta a punk frizurájú – Ő itt a bátyám Joel. – mutatott a fekete-bordó hajúra. – Apropó! EMBER? – csodálkozott el Jason.
- Igen…
- Miért nem tetted még vámpírrá? – kérdezett Joel rám nézve, de szavait Will-hez intézve.
- Mert csak ma hagyta el az otthonát, megegyeztünk, hogy csak egy év múlva teszem azzá, amik mi is vagyunk.
- Ó, hát, ha így állunk megértem. Ha védve van, miért van heg a nyakán? – kérdezősködött tovább Joel.
- Egy héttel ezelőtt megengedte, hogy igyak belőle, mert le voltam gyengülve. – válaszolt Will.
- Mi van új kajálási szokás vagy új csajozási módszer? – vihogott Jason.
- Ne röhögj! Beleegyeztem! – mordultam rá.
- Hú, talpraesett kiscsaj! – nézett rám Jason.
- Nem te vagy az első, aki ezt mondja. – mondtam büszkén.
- Engem is egy veszekedés alkalmával döbbentett meg. – tette hozzá William.
- Szóval még veszekszik is? – mért végig Joel.
- Az első három hétben minden egyes este. Egyszer már alig tudtam magam visszafogni, hogy ne csapoljam meg és evvel el hallgatassam. Az is biztos, hogy képes magát megvédeni. A legügyesebb ember, akivel a találkoztam.
- Ó, azért túlságosan dicsérni sem szabad… nem tudod, hogy nem-e vágja el a torkod egy nap.
- Ti olyan hülyék vagytok! – csúszott ki a számon a vámpírok túlzott gyanakodását látva.
- Mit mondtál? – ugrott oda Joel és kapta volna el a torkom, de Will beállt közénk leállította Joel-t:
- Nyugi, ő még nem tudja, hogy veled hogyan lehet beszélni.
- De, ez egy buta liba… még semmit nem tud az életről. Hány éve él 15-16? Én már 102 éve, szóval ne szórakozzon velem.
- Joel! Csend legyen, ne sértegesd Cheilát, mert velem fog meggyűlni a bajod! – szólt rá most már William is mérgesen, a keze ökölbe rándult.
Joel erre vérig sértődve vonult hátra és a leghátsó ülésről szemlélt ki az ablakon. Jason oda fordult hozzám és megszólalt:
- Híján van a humorérzéknek. Én viccnek vettem a beszólásod, de ő az ilyet halálosan komolyan veszi. Mostantól jobban figyelj erre, mert nem egy embert és vámpírt megölt már egy rosszkor elsütött viccéért. Ha William nem állt volna közétek, kinyírt volna. Most amúgy is rossz kedvében van.
- Jó. – nyögtem ki, mert ijesztő volt, hogy egy vámpír igazi dühvel fordult felém és megint csak Will-en múlt az életem. Érdekes volt hallani azt, hogy 102 éve élnek, de csak 20-21 évesnek néznek ki. Tiszteltem őket, nem is volt más választásom.
Az út többi részén nem beszéltünk. Csendben leült mindenki a helyére, és amikor a busz beért a városba leszálltunk. Együtt maradtunk. Három vámpír és én. Olyan helyet kerestek, ahol nappal el lehetnek.
- Ebben a városban ismerek egy lányt, aki egyszer befogadott éjszakára. Biztos a sármos kinézetem miatt! – hencegett Jason – Meg kéne keresni.
- Akkor kezdheted is… - morogta Joel.
- Azt hiszem az egyik kávézóban dolgozik. Gyertek.
Egy kiadós séta után egy éjjel-nappali kávézóhoz értünk. Két-három ember ült csak benne és a pincérnő egy punk lány volt. 26 év körüli. Jason odament hozzá. A lány boldogan fogadta. A nyakába ugrott és puszit adott neki. Beszéltek egy kicsit aztán Jason intett, hogy menjünk oda.
- Ő itt Alisa! – mutatta be nekünk a lányt és ő egy „sziasztok”-kal köszönt, Jason most Alisa felé fordult és minket is bemutatott neki. Leültünk beszélgetni. Alisának nem volt dolga így nyugodtan leülhetett velünk. Jason ügyesen terelgette a szót és végül ravaszan arra lyukadt ki, hogy hadd szállhassunk meg nála.
- Jó, hajnali fél négykor jár le a műszakom, azaz még fél óra. – egyezett bele Alisa.
- Szuper! – csapta össze a tenyerét Jason. – Köszönjük! Te vagy a legaranyosabb lány, akit ismerek! – bókolt Alisának.
- Jason, teszed nekem mindig a szépet. Szívesen. – mondta Alisa, felállt az asztaltól, mert bejött néhány fiatal és fel kellett vennie a rendelésüket.
Rádőltem Will mellkasára és lehunytam a szemem. Már nagyon fáradt voltam. Elaludtam.
Arra ébredtem, hogy Will szólongat.
- Cheila… ébredj, megyünk.
Ásítottam, megnyújtóztam és körbe néztem. Alisa már az utcai ruhájában volt (ami nem volt hétköznapi, tornacipő, kockásnadrág teleaggatva fémekkel és egy póló, amin szókimondó szöveg állt) és éppen akkor ért oda az asztalhoz.
- Látom, álmos vagy! Nálam jól kialudhatod magad. Na gyertek már! – intett Alisa és mindannyian felálltunk, majd kimentünk a kávézóból. A szerencse az volt, hogy Alisa nem lakott messze. Négy szobás lakása volt. Rögtön bevezetett az egyikbe és azt mondta nyugodtan aludjak egy jót. Nem kell mondanom, amint befeküdtem az ágyba el is szenderedtem. Hajnali 5 körül arra ébredtem fel egy pillanatra, hogy William befeküdt mellém és átkarolt. Jó volt az izmos karjai közt feküdni. Aztán reggel 10-ig aludtam. Amikor halkan kijöttem a szobából Alisa már a konyhában forgolódott.