Egész vasárnap szenvedtem, hogy sötétedjen be és találkozhassak William-mel. Aggódtam érte. Túlságosan sietett valahová. Délután 5-kor már nagyon ideges voltam és azért, hogy lenyugodjak, elfeküdtem az ágyamon. Este 7-kor Will kezének simogatására ébredtem fel. Néhány másodpercig azt se tudtam, mi van, de amint rendesen kinyitottam a szemem boldogon átkaroltam a nyakát. - Miért mentél el tegnap este? – kérdeztem. - Joseph hívott. - Hogyan? - Egy különleges hanggal. Ezt akár a város másik feléből is meghallanám. Bajban volt, néhány megrögzött vámpírfanatikus ember rájött, hogy mi ő és azt akarták, hogy tegye őket is vámpírrá. Amikor elutasította, akkor meg akarták ölni. Egy vámpír könnyen elbánik 5 emberrel, de 8-cal már elég nehezen boldogul. Ezért kellettem én is. Andreas is megjött egy idő után és ő megakarta ölni ezeket az embereket. Végül is az ő eszeveszett dühére és kiabálására megijedtek… mind elfutott. Andreas meg volt sértődve, hogy nem hagytuk vért inni azokból a „nyomorultakból”, ahogy ő nevezi őket. Én is találkoztam már ilyen vámpírfanatikussal. De lényegtelen… - Nem az! Meséld el… légyszi! – kértem, kíváncsi voltam minden egyes történetre, amit ő eddig átélt. - Jól van. Egy bárban voltam este és oda jött hozzám, két feketébe öltözött, erősen feketén sminkelt lány a vámpírjeles medállal a nyakukban. Mindent elmondtak, amire szükségem volt, ahhoz, hogy eldöntsem: azzá teszem-e őket? Akkor még csak 1 éve éltem a vámpírok életét, de Andreas elmondta, hogy soha nem tehetek embert vámpírrá, csak, ha avval megmenthetem vagy feltétlenül szükséges valami miatt, így hát azt mondtam nekik, hogy ez nem úgy működik, ahogyan ők előre elgondolták. Ki kellett velük mennem a szabadba, mert túl hangosan beszéltek és már féltettem a fejem… akkoriban több vámpírvadász volt, mint most. Sikerült lebeszélnem őket arról a vágyukról, hogy vámpírrá legyenek… vagy csak tetették. Persze nem úsztam meg ennyivel… meg akarták érezni milyen egy vámpír harapása. - Az biztos, hogy totál kattantak voltak! Én többször nem akarom átélni, azt az iszonyú fájdalmat… - Veled még óvatos is voltam! Egyébként csak azért érezted, mert nem kábítottalak el… eredetileg nem az volt a célom, hogy igyak belőled. - Kösz. Jó tudni. - Tényleg! Na mindegy! Addig jöttek utánam és piszkáltak, amíg fel nem bosszantottak. Kiabáltam velük, de ők meg sem moccantak, sőt a nyakukból elvették a hajukat és ott álltak előttem csupasz nyakkal. Azt állították, hogy már kéthete figyelnek és azóta egyszer sem ittam vért. Igazuk volt. Akkor már két hete nem találtam megfelelő embert, akiből ihattam volna. Felajánlották magukat. Elkapott a szomj a vér után a nyakukat látva, de próbáltam fegyelmezni magam. Elindultam, de ők vissz.arántottak. Túl éhes voltam ahhoz, hogy egy ilyen helyzetben gondoljak az elkábításukra. Azt a lányt kaptam el, aki közvetlenül mögöttem állt. Emlékszem a sikolyára, amikor beléharaptam. Az érzékeny dobhártyám majd’ szétszakadt, de az éhségem erősebb volt. - Mit csinált a másik lány? - Figyelt engem. Nem próbált segíteni a barátnőjének, aki az elején csapkodott és karmolt is, de amikor már fél perce ittam a vérét a fájdalom elvette az eszét és nem reagált semmire. Igazából az összes vérét kiittam volna belőle. Viszont gondoltam arra, hogy evvel megölöm. Nem tudtam abbahagyni… - Megölted? - Nem. A vámpír megérzi, mikor kell abba hagyni, ha nem akarja megölni az embert. Időben levettem a számat a nyakáról és a sebe rögtön össze is húzódott egy kicsit. Elfektettem a földön és amint felálltam mellőle, ő, mint aki álmából ébredt volna, nyögött fel és kapott a nyakához. Összehúzta magát és sírt. Annyira sajnáltam… A barátnője nem ment oda hozzá, nem vigasztalta meg… semmit nem tett. - Miért? - Mert egy gonosz kis csitri volt. Dühömben meg akartam harapni… erősen és fájdalmasan, hadd kapja, amit annyira kívánt, de, amint a nyaka közelébe értem éreztem rajta, hogy velejéig romlott. Rossz volt a vére, ezt már a bőre illatából is kikövetkeztettem. Undorodva kaptam el a fejem a nyakától. Megpróbált visszahúzni és kiabált, hogy harapjam meg. Erre ellöktem magamtól és ő az esés közben eltörte három ujját. A fülem még ezt is meghallotta. Felkiáltott fájdalmában és én ezt kihasználva elfutottam. Nagyon vigyázni kell az ilyen emberekkel, mert könnyen a vesztét okozhatják egy vámpírnak. Azóta fejlődtem, és ma már el tudnám őket küldeni anélkül, hogy bármelyikűnk megszenvedné a találkozást. - Nem értem néha a saját fajom. Megkaphatnak mindent, és mégis folyton keresik hozzá a bajt. Emberek… - mondtam és komolyabban elgondolkoztam ezen a dolgon. Azon szoktam elcsodálkozni, hogy egyeseknek tényleg minden, de mindenük meg van, és ők utálják ezt az életet. Néhányan pedig küszködnek azért, hogy naponta enni kapjanak. Vannak, akik szórakozásból ölnek embereket és létezik olyan is, akiknek a legfőbb céljuk viszályt szítani a Földön. Ebből az jön le, hogy az ember a legvisszataszítóbb állat. Persze, mint mindenhol itt is vannak kivételek (sajnos egyre kevesebb) és tisztelet mindannyijuknak. * Már 3 hete Will az ajtón keresztül járt hozzánk.  Sokat gondolkoztam, hogy vállalom a családom elhagyását vagy sem érte, mert azt mondta még jobban gondoljam át. Éppen fenn volt nálam. Miközben ezen járt az agyam William körbe járta a szobám és elkezdte a véleményét kinyilvánítani. - Mi ez a sok rózsaszín? - Will. Két darab plüssöm és a lámpám rózsaszín… - Nem érdekel… utálom a rózsaszínt. Az egy hazug szín. Mintha a rózsaszín lenne a boldogság megtestesítője… - Az embert felvidítja… - A vámpírt taszítja… szabadulj meg tőlük, zavarja a szemem. - Ma túl ingerlékeny vagy! Mi a franc bajod van? - SEMMI BAJOM NINCS! - De van! – kiabáltam rá, mert csak így tudtam kivívni a figyelmét. Megfordult és csodálkozva rám nézett. – Ne hidd azt, hogy én is egy kényes lány vagyok, akinek csak önmaga fontos! Én is kaptam az élettől elég fájdalmat! Ilyenkor csak játszod az agyad! Utálom, ha így viselkedsz! Most pedig bökd ki mi a jó édes bajod van, mert különben átszúrlak egy nyárssal! William arcán tisztán látszódott a csodálat és a meghökkenés. Megszólalt: - Nahát, téged se láttalak még ilyennek… - Mondd már! – kiabáltam rá hangosan. - Jól van, na! Éhes vagyok és gyenge. – motyogta halkan. - Már megint nem ittál két hete? – kérdeztem. - Igen. - Miért vagy ilyen hülye? Meg akarod öletni magad? Ilyen állapotban még egy csapat nyúl is ki tudna nyírni! Fehérebb vagy, mint szoktál és még lefogni, se tudnál! Egy idióta vagy! – lehalkítottam a hangom és úgy folytattam - Miért húzod folyton a vérivást? Azt akarod, hogy meghalj és én sírjak érted? Mi van veled? - Nem tudok vért inni, mert folyton rád gondolok. Úgy gondolom visszataszítónak, találsz, ha „élősködöm”. - Én így meg nem tudlak nézni! Pont ilyenkor vagy számomra visszataszító, úgy nézel ki, mint egy hulla a falfehér arcoddal! Igyál! – elhúztam a hajam a nyakamból és magamhoz húztam. - Nem akarok belőled… ne kényszeríts… ne… - tiltakozott, de az illatomtól már nem tudta visszafogni magát. A szemembe nézett és én éreztem, ahogyan a tagjaim elzsibbadnak és elönt a forróság. Ráhajolt a nyakamra és elkezdett inni. Nem fájt, de éreztem, hogy gyengéden szívja belőlem a vért. Majdnem összestem, teljesen elhagyott az erőm, de ő fogott. Egyik keze a derekamat fonta át, a másik a fejemet tartotta, mert a nyakam elgyengült és a fejem hátrahanyatlott, miután inni kezdett. Lassan ivott. Lecsuktam a szemem és a kezeim lejjebb csúsztak a hátáról. Már körülbelül egy perce ihatott, amikor hirtelen abba hagyta. Viszonylag gyorsan magamhoz tértem. - Mi van? – kérdeztem kicsit kábán. - Jön valaki, hallom a lépteit. - Ki? - A nővéred. Gyorsan fogtam egy zsebkendőt, letöröltem a nyakam, rákötöttem a kendőt és a biztonság kedvéért a hajam is odatereltem. És akkor valóban a nővérem kopogott, majd lépett be az ajtón (és meg sem várta, hogy válaszoljak, hogy egyáltalán bejöhet-e!!!). - Anya kérdezi nem jöttök-e le vacsorázni. - Köszönjük, de most nem vagyunk éhesek. – válaszoltam. - Oké. – mondta Cornelia és kiment a szobámból. - Nem a vérszerinti nővérem. – fordultam Will-hez. - Tudom. És? - Á, semmi. – mondtam és hirtelen elájultam. Talán öt perc múlva ébredtem fel William karjaiban és mintha mi sem történt volna kérdeztem meg tőle: - Kell még? – és a nyakamra mutattam. - Cheila éppen most ájultál el… Ez a kábítás utóhatása. Egyébként nem akarlak még egyszer megharapni, mert az már mindenképpen fájna. - De éhes vagy még? – álltam fel, de még egy kicsit meginogtam. - Már nem annyira. Jobban vagyok. A te véred különlegesen üdítő. Nagyon ritkán iszok ilyen jót. Nagyon köszönöm. Annyira sajnálom, hogy harmadszorra haraplak meg. - Az elsőt meg sem éreztem, a másodikat kihagytam volna, de véletlen volt, azaz lényegtelen. A harmadikkal pedig kisegítettelek, szóval szívesen megengedtem. Máris jobban nézel ki. – belekapaszkodtam és megöleltem. Késő este pedig elment és megígérte, hogy normálisan fog inni. Persze Cornelia rögtön bejött a szobámba és kérdezni kezdett. - Miért kiabáltál William-mel? - Bocs, ne sértődj meg, de nincs hozzá sok közöd. - Majdnem minden szót hallani lehetett… - Nem érdekel. - Miért akarod őt pont egy nyárssal átszúrni? Ránéztem Corneliára és nem igazán, tudtam mit válaszolni. - Ö… hát… az csak egy vicc volt. - Vicc? - Aha. De most békén hagynál? - Miért van kendő a nyakadban? – és lépett oda, hogy lehúzza én erre persze arrébb szökkentem és megfogtam a kendőt a nyakamon. - Csak. Légy szíves Cornelia menj ki! – mondtam. Cornelia enyhén hülyének nézett, de szótlanul kiment. Féltem, hogy sejt valamit. Amikor 15 éves volt sokat olvasott a vámpírokról és érdekelte ez a téma. William pedig túl sápadt volt ma ahhoz, hogy egészséges embernek nézzen ki, a nyakamon kendő, ez a nyárssal átszúrom beszólásom, pedig felébreszthette benne a gyanút. Mostantól nem találkozhatunk nálam. Ha Cornelia észreveszi Will fogait, akkor mindkettőnknek annyi. Döntöttem. El kell őket hagynom és William-mel tartok… bárhová megy.