William már öthete minden éjszaka nálam töltött egy órát. Az első három hétben folyton piszkáltuk egymást, vitáztunk, hogy az emberek vagy a vámpírok-e a jobbak. Én minden alkalmat kihasználtam, hogy bosszantsam. Egyszer talán túl lőttem a célon és akkor Will-nek vissza kellett fognia magát, hogy ne marjon belém, kijózanítás céljából. Már hajolt a nyakamhoz, de közvetlenül a bőrömnél megállt és harapás helyett mérgében lesöpörte az asztalom tartalmának a felét. Pár dolgom összetört ennek következtében és én megszeppenve néztem Will-re. Ő háttal volt nekem, felnézett a plafonra és sóhajtott egyet.
- Bocsánat. – szólt.
Vitatkozni akartam vele, hogy egy „Bocsánat”-tól nem mennek vissza a helyükre a cuccaim és a kis vázám se fog összerakódni, de inkább csendben néztem őt és megfogadtam, hogy többet nem hergelem fel.
Hála Will pár csepp nyálának a sebeim még gyorsabban gyógyultak és a versenyre teljesen rendbe jöttem. Egy újabb aranyéremmel térhettem haza.
A negyedik hét nyugodtabb volt. Akkor már kezdtem megszokni a társaságát, ami eddig nagyon zavart és addigra minden fontos dolgot elmondott a vámpírokról, már csak történeteket mesélt. Ez idő alatt egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Őszintén barátként tekintettünk egymásra. Az ötödik héten már alig vártam, hogy jöjjön. Imádtam hallgatni a suttogását és nézni őt a sötétben. Bennem már pislákolni kezdett a szerelem iránta, de nem mutattam. Eleinte nem is hittem el. Én és egy vámpír. Na ne! Ő már „halott”, előttem meg itt áll az élet. Sokáig ellenkeztem magammal. Akárhányszor közelebb jött, hogy megmutasson valamit, elhúzódtam tőle. Még mindig Daviddel jártam és a hűség kötelez, de mivel már nem úgy szerettem, ahogyan kellett volna, pénteken szakítottam vele. Elhívtam sétálni. Amikor már kézen fogva sétáltunk egy csendes helyen, David megállt és magához ölelt. Megpuszilgatott és mielőtt a számra érkezett volna a csókja, kinyögtem:
- Szakítanunk kell…
- Mi? – nézett rám döbbenten Dave.
- Ööö… hát, szóval… beleszerettem valakibe.
- Ismerem? – kérdezett és elengedte a derekam, majd hátrébb lépett egy lépést.
- Nem…
- Én már nem vagyok neked elég jó?
- De… csak egyszerűen nem akarok két vasat tartani a tűzben…
- Azaz én vagyok a lényegtelenebb…
- Figyelj! Nekem ez így is elég nehéz volt! Muszáj még jobban kínoznod? – fakadtam ki.
- Én kínozlak téged? Te szórakozol velem! – kiabált David.
- Az lett volna a szórakozás, ha nem szólok! Akkor tessék, gyere! - tártam szét a karjaim - Csókolj meg! Járjunk tovább! Fogd a kezem, ölelj! Annak ellenére, hogy most már tudod, hogy nem rád gondolnék közben! – kiabáltam most már én is.
David dühösen rám nézett:
- Hihetetlen vagy! – megfordult és elindult.
- Menj a francba! – kiáltottam utána.
- Megyek is! - megvonta a vállát és eltűnt a sarkon. Álltam ott még egy darabig és néztem a földet. Két srác eljött mellettem és azt mondták:
- Ez durva szakítás volt…
- Kapjátok be… - válaszoltam aztán én is megfordultam és elindultam haza a másik irányba. Kissé ki voltam bukva otthon és sírtam is pár órát. Úgy gondoltam értelmetlen volt elhagynom David-et és William biztos nem akar tőlem semmit.

*

Egy hét múlva szombat este Natasha elhívott bulizni és én szívesen belementem. Mint mindig most is remekül szórakoztunk. Eljött William és Andreas is. Nem utalhattam rá, még egy pillantással sem, hogy ismerem őket. Natasha is felfedezte William-éket a tömegben, és meg is jegyezte:
- Már megint itt vannak! – lökött a vállamon, és ahogy meglátta, hogy nézem Will-t, figyelmeztetett - Vedd le a szemed a szemed arról a srácról! Nem szimpi…
Néhány óra táncolás után, leültünk pihenni egy kis sarokasztalhoz én és Natasha.
- Elmegyek valami innivalóért! – mondta Nat.
- Oké. – egyeztem bele.
A barátnőm gyorsan eltűnt a tömegben és William ugyanolyan hirtelen feltűnt. Leült mellém és sokat sejtetően rám mosolygott.
- Gyere ide! – és egy óvatos, de gyors mozdulattal magához húzott. Én átvetettem a lábaim az ő lábai felett és így az ölében ültem, vele szemben. Közel hajoltam hozzá a homlokunk összeért és ő átölelte a derekam. „Mégis akar tőlem valamit.” jegyeztem meg magamban örömmel.
- Miért csináljuk ezt? – kérdeztem tőle kicsit remegő hangon, mert a boldogságtól alig tudtam megszólalni. „A karjaiban vagyok és átölel!” gondoltam.
- Mert egymásba szerettünk… Igazam van? - a hangjától átfutott rajtam valami lágy, borzongató érzés.
- Igen. – válaszoltam mosolyogva, „Juhé! Szeret!”.
Ő erre rögtön puszit adott a számra, ami átváltott csókolózásba. Amikor egy kicsit abba hagytuk, láttam, hogy Natasha elsiet az asztal mellett, közben William a nyakam felé közelített.
- Nata… - szóltam volna, amikor éreztem, hogy Will fogai a bőrömbe mélyedtek. Iszonyú fájdalommal járt, ahogyan a két szemfoga belefúródott a húsomba és éreztem, hogy egyre jobban belém mélyed. Én pedig felsikkantottam (csak ez akadályozta meg, hogy eltalálja az ütőerem), eltoltam magamtól és a nyakamhoz kaptam, mert nagyon-nagyon fájt. – Mi a francot csinálsz? – förmedtem rá és amikor megnéztem a kezem, az tiszta vér volt. –Te belém haraptál! – majdnem cincogtam annyira elvékonyult a hangom, a könny kifolyt a szememből a fájdalom miatt és ijedten néztem Will-re. A szája is véres volt.
- Bocsánat, csak az ösztön… Tényleg nem akartam. – gyorsan odahajolt, persze én rögtön reflexszerűen mozdultam, de ő erősen megfogta a karjaim, kicsit benyálazta a seb környékét, majd elengedett és megtörölte a száját.
Éreztem, hogy a seb már nem lüktet, de még egy vékony csíkban vér folyik lefelé lassan a dekoltázsom felé, én ezalatt lekecmeregtem az öléből. A hosszú hullámos hajam a nyakamba simítottam és letöröltem az arcomról a könnycseppeket.
- Natasha! – kiáltottam oda a barátnőmnek, aki már majdnem eltűnt, közben majdnem megint sírni kezdtem. Kissé sokkos állapotban voltam, nagyon váratlanul ért William harapása.
Hátra fordult és csodálkozva jött oda.
- Jé, én azt hittem rossz felé jöttem vissza. - mondta Nat, de még mielőtt bármit tehettem volna felismerte William-et. Szörnyülködve rám nézett és intett, hogy jöjjek utána. Kimentünk a mosdóba és ott vont kérdőre.
- Nem csoda, hogy azt hittem rossz felé jöttem vissza. Ilyen közben se láttalak. Hol van a visszafogott Cheila? Mi ez? Egy fiú ölében ülni és úgy smárolni! Még hozzá avval a valakivel smároltál, akire én világosan megmondtam, hogy jobb, ha elkerülöd? – Nat a smárolni szót külön hanglejtéssel mondta. Kicsit idegesített is.
- Igen. Miért?
- Cheila! Ennyire hülye vagy, vagy csak játszod magad? Képes voltál ő miatta elhagyni David-et? Emiatt a… fú… le sem tudom írni… - mondta mérgesen.
- Ha nem tetszik, nem kell figyelembe venni! – morogtam magam elé.
- Tudod jól, hogy én jó emberismerő vagyok és ez… nekem nagyon gyanús. Nem neked való. Mióta ismered?
- Amióta megláttam… már aznap este.
- Mi? Hogyan? Együtt jöttünk ki a szórakozóhelyről és azt mondtad miután hazakísértél egyenesen hazamentél. Valamit kifelejtettél?
- Nem.
- Nem értelek. Mi van? Akkor hogyan ismerkedtél meg vele már akkor este?
- Mindegy Natasha! Olyan a kapcsolat, hogy egyelőre még én se tudom, mi van, jó? És egyébként se ismered, miért szidod így? Csak, mert neked nem tetszik?
- Nem! Hé, mi van a nyakaddal? – fordult kíváncsian a nyakam felé.
Gyorsan odakaptam és eltakartam a kezemmel.
- Semmi.
- Mintha véres lett volna… - húzta el a száját.
- Hát nem az! – mondtam mérgesen és kirohantam a mosdóból.
Natasha sietett utánam, de utolérni nem tudott, mert én gyorsabban furakodtam át a tömegen és rögtön a kijárat felé vettem az irányt. Nagy nehezen kijutottam az ajtón és elindultam haza, de rögtön belenyilallt a fájdalom a nyakamba. Will teljesen belém mélyesztette a fogait. Amikor régebben a vámpíros filmeket néztem elképzelni, sem tudtam, hogy ez milyen érzés lehet. Hát most megtudtam! És NAGYON fáj! A nyakon a bőr nagyon érzékeny és ott egy harapás felér egy ujj eltörésének kínjával. Gondolkoztam, hogy William mit fog most tenni és a nyakam tapogattam, amikor szembe jött velem egy alak. Nem foglalkoztam vele… de ő igen, velem. Elkapta a karom, én elsikítottam magam (azt hittem a szívem leáll ijedtemben!) és magához rántott...