Fantazmagória

Valaki elmegy, valaki jön
De te nem lépsz át a küszöbön.
Pedig érted sír a padló meg az ágy
A szó a számon, szívemben a vágy.
Néha eszembe jutnak a múltbéli napok
S olyankor a párnámba harapok.
Fájnak az emlékek, fáj hogy mások boldogok
Fáj, hogy én veled még mindig nem tudok.
De már nem érdekel
Hogy e verssel mit érek el,
Hogy lehetne jobb ennél,
Bár te nem engem kerestél.
Csak rám találtál
Jobb vagyok a halálnál.
Azt hiszem…talán
A szívek tavaszán
Majd elmondod szeretsz még
S soha nem felednél.
De lehet késő már
A holnap nem is vár.
Csukd be most a szemed
Álmodj egy utolsót velem
Vagy rólam…inkább
Milyen tisztán
Látom most az álmom
Boldogság…legyél a barátom!
Olyan szép itt minden
Itt van minden kincsem.
Meg talán az otthonom…
De ez csak egy álom.
A valóságot nem várom!
De összetört a kép, ó ég
Szememben egy könnycsepp ég .
Mert vár rám a valóság
És a szomorúság.
Ez a világ…nélküled…
Semmit nem ér! De veled…
Eladnám érte a lelkemet
Hogy csillogni lássam a szemedet!
És hirtelen elönt a sötétség…
Ahol nincs már több kétség.
Ahol már semmi nem vár
Ez itt a halál.




Nélküled semmi, veled meg minden.
A kezedben van az összes kincsem.
Az csak a szívem amit most látsz,
Azért adtam oda, hogy játssz.
De óvatosan azért, mert törékeny játék,
Ha megreped sokáig fáj még!
Ha nem kell, hát tedd el emlékbe,
Zárd be egy  szekrénybe.
S ha egyszer megint rátalálsz,
Nagy por öleli majd át.
Töröld le, hátha fellobban még
A tűz, ami benne ég.
S hideg téli éjszakán
Felmelegít majd… talán…
Vagy elvezet hozzám,
Ha visszahoznád…
Tedd majd le síromnál
S egy búcsúcsókot adj rá.