Egy eltépett levél
2007.06.20. 08:23
"Gyertya lángja remeg a sötétben,"
Egy eltépett levél
A szobában csend honol, csak a toll Serceg a papiron; egy levél készül, Mit sohse adnak másnak oda végül, De mintha a szavak maguktól jönnének, S senkinek se felelnének.
Gyertya lángja remeg a sötétben, Fényében ezernyi gondolat táncol, Az ablak előtt leng egy sötét fátyol, Tán a szél lengeti: magányos szív hozta, Mert ide sose jő a posta.
Egy széken görnyedő alak, ki ír Néhány cifra betűt, majd megcsókolja A papír közepét, aztán úgy várja, Hogy beborítsa szívét a szép reménység, S távol essen tőle a vég.
Nem esik semmi fény a szobába, Kell a csönd, annak nagy titkai vannak – Mert benne izzó érzelmek szaladnak. Kell a csönd, s a levélre az áldó csók - A sarokban hálót sző a pók.
Az író alak szemében könny gyűl Nyögve elejti remegő kezéből A tollat, s úgy száműzi szívéből Az összes reménysugarat s kuldulást, Mire szeliden szállt a palást.
S egyszeriben a levélre mered Sírva, a fájdalom égeti lelkét, Majd az asztalra hajtja le a fejét, Úgy nézi a levelet, miből fűt a szép, S mégis csúnyul ott fent a kép.
A kép, mely szívét lángba borítá, Hisz’ hozzá írt mindent e csendes éjjel, Mely tépi darabokra, szana-széjjel, S miatta rázkódik székben egyedül, Bent, ahol a halk bánat megül.
A levél még mindig ott fekszik el, S ott nyög az író, keserves jaja Száll ki az éjbe, nem tudják, mi baja. A képről szelid arc pillant a levélre, S átkot mond a fénylő éjre.
Elalszik a gyertya, álomba száll, Míg az író felemeli a fejét, Ránéz, mi kitépi lassan mindenét, Majdan éktelen haragtól torzulá el A kép, mi néki sose felel.
A fátyol nem leng már, de ég a tűz, Mert egy ósdi kandalló előtt térdel Az író: rokonszenvezik a véggel, .Majd levelét a tűzbe tépi: csillagok Várnak, s az ércfényű dalok.
A szoba ma is csendes még talán, S ma is ég a gyertya ugyanott még, De utolérte a levelet a vég - Zöldbe borult a tér, s zúgó folyón át Titkokat súg az örök világ.
|