Kiszúrtam egy tényleg nagyon fiatal (jó, ha volt 14 éves) lányt. Már közelítettem felé, de akkor… a válla felett feltűnt egy alak. Hosszú fekete hajú, hátulról nagyon ismerős valakit. Vártam, hogy megforduljon. Egy az éppen szóló dal szövegét kiabáló és őrülten ugráló fiú lökött az ismerősön, mikor elhaladt mellette és akkor fordult felém. Tudtam, hogy ki lesz az. Hirtelen alább hagyott a vérszomjam és a térdeim megremegtek. Elvesztettem az önbizalmam és nem éreztem azt, hogy felsőbbrendű vagyok az itt található vérjuhoknál. Úgy éreztem magam, mint egy gyerek, aki fél az elkövetett csínyeiért kapott büntetéstől. Meghunyászkodtam William-et látva és megpróbáltam gyorsan kiverekedni magam a tömegből. Egy fiút löktem el magam elől, de éreztem Will erős kezét rákulcsolódni a vállamra. Nem fordultam meg lehajtottam a fejem és William „kitolt” a szórakozóhelyről. Amikor kiértünk én kirántottam a vállam a kezéből és így szóltam:
- Ennyi elég is volt belőled… - és már indultam volna, hogy eltakarodjak onnét, de Will is megszólalt.
- Valóban? – a hangja hidegen rezgett, mintha jéggel simítottak volna végig a bőrömön.
Most először ráemeltem a tekintetem. Az arca a megviseltséget mutatta. Nem volt benne élet. A zöld szemei tompák és fénytelenek voltak. A haja sem fénylett már oly fényesen, mint amikor utoljára láttam. Már két éve nem is gondoltam rá és teljesen eltemettem magamban az emlékét és most itt áll előttem megviselten, kibukva és úgy néz rám a szemeivel, hogy majd’ térdre esek. Nem tudtam megszólalni csak néztem a megváltozott Will-t. Nem az volt már, akit megszerettem, hanem egy lezüllött, szánalomra méltó, fáradt szemű vámpír. Megszólalt:
- Tudod… amióta ott hagytál többször próbáltam átszúratni magam néhány vámpírvadásszal, de soha nem sikerült. Joseph és David rákényszerít még most is a fájdalmas, sötét életre. 57 év és én már most vágyom a halált vámpír létemre, mikor a kétszázadik évemben kéne gondolkoznom bármi ilyenen. Szánalmas, igaz? Igazából értelmét vesztette számomra minden. Most sem tudom minek élek… és minek jártatom a szám. Biztos unod és mennél vért inni.
A testemet mintha belülről megrántották volna, megtört bennem a vér utáni szomj, a kegyetlenség… minden, amit egy gyilkos érez. A lábaim teljesen maguktól megremegtek és térdre borultam előtte. Ráhagytam magam. „Akár gyűlöletből meg is ölhetsz, nem érdekel, csak mozdulnál már meg William!” jegyeztem meg magamban. Lehajtottam a fejem… a hosszú hullámos hajam eltakarta a könnyező szemeimet. Bűntudat, sajnálat, szomorúság, fájdalom váltotta fel a gyilkos érzéseket.
- Könyörgöm… bocsáss me…meg. – nyögtem.
- Most kéne megölnöm téged. – válaszolt Will ridegen.
- Ölj, de előtte bocsáss meg…
- És, ha csak egyszerűen megölnélek? Nem kapnál bűnbocsánatot csak egyszerűen kiszakítanálak a világból…
- Te… - megakadtam – Tegyél velem, amit akarsz…
- Állj fel!
Felálltam és még mindig sírva, remegve álltam meg előtte. Ő szótlanul elindult és csak most vettem észre, hogy a jobb lábára egy picit sántikál. Biztos voltam benne, hogy az egyik önpusztító kísérletnél sikerült ezt tennie magával. Némán mentem utána. Fél órán belül kiértünk a városból és utána még két órán keresztül mentünk fel a város végén található hegységre és egyre mélyebben hatoltunk be a koromsötét erdőbe. Ez idő alatt én végig le voltam tőle maradva 2-3 méterre és nem szóltunk egymáshoz. Néha gondolkoztam, hogy megszólítom de mindig meggondoltam magam. A hegy tetején Will leült egy kiálló szikla szélére, de én mögötte maradtam 40-50 méterrel. A hold megvilágította gyötrődő alakját és a hosszú, már a hátáig érő fekete haját lengette a szél. 10 percig ült és nézte a várost, aztán odahívott magához. Szorosan átölelt és elfeküdtünk a földön. Nem szóltunk egymáshoz csak néha suttogtunk egymás fülébe sokatmondó szavakat.
- Szerelmem… úgy hiányoztál. – lehelte a fülembe.
- Forró vagy. – néztem a szemébe, a teste valóban meleg volt az aznap este elfogyasztott vértől.
Egymáshoz simultunk és lehunytuk a szemünket. Élveztük egymás közelségét a hosszú kínnal teli évek után. És éreztem… ez nagyobb boldogság számomra mint bármi más amit a vámpírság adni tud. Forró érzésekkel teli csókok, ölelések és érintések után végre William oldalán feküdtem, úgy, mint Aedrien és Adam mellett is, csupán az volt a fontos különbség az előző kalandjaim és ez között, hogy ezt az érzelem vezérelte és nem a vágy.
- Nem akartam addig meghalni, amíg nem érintettem meg a fedetlen tested teljes egészében. – súgta a fülembe (végre a szemei visszakapták a régi fényüket), amire én csak egy gyengéd, szerelmes csókkal feleltem.
- Ezek után viszont már nyugodtan hagyhatom itt a Földet. – mondta.
A szívem mintha egy pillanatra megállt volna az ijedtségtől, mármint inkább szokatlanul sokáig nem dobbant meg újra.
- William… nem teheted. Ne akarj meghalni… kérlek. – suttogtam.
- Emlékszel? Még nem bocsátottam meg… te segítetted végleges gondolatra a halált a fejemben. Az életem tönkre ment miután vámpír lettem és ezt a nyomorult életet is csak az dobta fel, hogy te megjelentél benne. Aztán kiléptél belőle és engem elhagyott minden érzés. Most visszajöttél, de már nem lennék képes elfelejteni a múltat.
- Jó. Ha te is, akkor én is. – válaszoltam és elszánt arccal néztem rá.
- Nem… - mondta.
- De, együtt tesszük, amit teszünk… bármi legyen az. Ha a vér elvette az eszem egy időre is, de most visszajött és bánom a gyengeségem. Veled élek és veled halok, ha kell.
Ő felállt magára húzta a ruháit és visszahúzódott egészen az erdő széléig. Gondolkozott. Én is felöltöztem és amíg néztem az eget, próbáltam nem gondolni semmire. 20 perc után Will visszajött hozzám, leült mellém és én hozzá kucorodtam. Tudtam mit tervezett el… Ajka lassan közelített az enyémhez és amikor összeértek kinyíltak szabad utat engedve a fogainknak és egymás nyelvének. Will fogai szúrva vágták át a nyelvem és én is próbáltam nem fájdalmasan ráharapni az ővére. A vére belefolyt a számba és éreztem, hogy az csípősen marni kezdi a torkom. Méreg csöpög le a torkomon, de az egyetlen szerelmem testéből való vörös méreg ez. A kezem lassan elgyengült, a szemhéjam ólomsúlyúnak tűnt és Will teste is kezdett elernyedni a gyengén szorító karjaim közt. A szívem nem dobbant többet, csak reszketett gyengén, a tüdőm küzdött a levegőért. Nagyon fájt, a számat viszont ennek ellenére sem hagyta el egy kínomat mutató szó sem. Mindketten félájultan dőltünk a fűre.
- Megbocsátok… - lehelte halkan a fülembe William.
Minden maradék erőnket összeszedve öleltük át egymást, adtunk apró csókot egymás szájára és nyitottuk ki a szemünket, hogy a legutolsó dolog, amit lássunk, az a másik fényes szeme legyen. Még láttam lecsukódni Will szemét, utána pedig rögtön az enyém is örökre eltakarta előlem a világot. A legutolsó dolog, amit hallottam, az Adam hangos kiáltása volt és futó léptei, hogy megakadályozza az elvesztésemet, de túl későn jött. Az utolsó levegőmet William végső sóhaja adta… utána a szívem, mint zárás képpen gyötrődve dobbant utoljára és az élet elillant belőlem…

Vége