- Hát te? – csaptam vállba.
- Ne haverkodj velem! Majdnem hétszer idősebb vagyok nálad, oké?
- Felőlem, rendben. – rántottam meg a vállam.
- Láttam az akciód a kocsmában. Kegyetlen vámpír vált belőled.
- Óh, ugyan! Ne dicsérj! – vigyorogtam rá.
- A fogaid is nőttek pár millimétert, hogy még biztosabban haraphass. Tényleg rossz vagy.
- Tökéletesen érzem magam.
- William eszével nem tudsz sokáig játszani. Ő nem fog veled tartani, ha gyilkolni vágysz. Akár a szerelme vagy akár az ellensége… meg fog ölni, ha elvonul a szeme elől a köd. Mindennél jobban utálja a gyilkos vámpírokat.
- De William szeret engem…
- De megutál, ha észreveszi rajtad a változást.
- Hé, ha már itt tartunk… a te szemed most már szinte fehér. Ó, és a fogad is kis híján kilóg a szádból. Miben sántikálsz Andreas? – néztem rá mosolyogva.
- Ö… hát, velem is történt pár dolog. De most nem ez a lényeg…
- Hanem? Mire akarsz kilyukadni azzal, hogy Will meg fog ölni?
- El akarlak hívni magammal. Okos lány vagy. Hasznomra leszel. – mondta - Annyi vért ihatsz, amennyi csak beléd fér. – tette hozzá.
- De ki nem állhattál!
- Most már vámpír vagy… Na, akkor eljössz velem vagy nem?
Ezen elgondolkoztam. Kellett még vér, bár éreztem, hogy a gyomrom lassacskán megtelik, ha iszok még.
- Azt hiszem nem akarok veled menni. – válaszoltam.
- Miért?
- Mert én William-mel akarok maradni halálomig. Ha ő öl meg az se érdekel, de vele maradok.
- De te immár egy gyilkos vagy!
- Tudom… és? Attól még tudok szeretni, csak megkegyelmezni nem…
- Cheila! – hallottam Will kiáltását, majd a közeledő lépteit. Amikor odaért, átkarolta a derekamat majd meglátta Andreas-t és így szólt:
- Te mit keresel itt?
- Üdv, régen látott tanítványom! Elvakít a szerelem rózsaszín ködje? – szólt Andreas gúnyosan.
- Miért?
- Joseph rendesen kitett magáért, te mégsem vetted észre azt amire figyelmeztettek.
- Cheila, mit motyog ez nekem? Nem vagy rossz. Semmi sem válto… - nézett a szemembe és észrevette a még jobban kivilágosodott szemem – Nem ez most csak egy vicc lehet… - engedte el a derekamat és lépett el mellőlem. – Te nekem így már nem kellesz. Gyilkos vagy! – mondta megvetően – Az ilyen lényeket mindennél jobban gyűlölőm… ha te ez lettél, akkor téged is… - nézett a szemembe, megfordult és elindult.
- William várj! – fogtam meg a karját.
- Cheila, kérlek… ne kínozz tovább. Más vagy. Meg tanultam nem reménykedni… belőled már nem lesz az, aki régen volt. – mondta, bár meg sem fordult, hogy ezt a szemembe mondja és újra megindult.
Utána akartam menni, de Andreas rám szólt:
- Hagyd. Lehet, hogy következő próbálkozásnál már megölne… kegyelmet kaptál tőle.
- Menj! Engem többet nem látsz! Te önző idióta! – kiabáltam Will után. Ez egyszerűen ki tört belőlem. Dühös voltam és szerelmes… Ott álltam egy percen keresztül még az után, hogy elment és néztem a földet. Itt hagyott. Nem… én hagytam el őt és örülök neki! Nem ez sem igaz… Andreas és én megindultunk kifelé a sikátorból. Hallottuk, hogy ők még ott vannak. Andreas megengedte, hogy közelebb osonjak és hallgatózzak.
Csendben letérdeltem és hegyeztem a fülem.
- Az a csaj egy hálátlan, önző, szemtelen kis csitri. Meg kéne még most ölni, mielőtt kárt tesz a világnak. Az emberéleteknek tennénk szívességet. - hallottam Joseph hangját.
- Hagyd abba… ne szidd Őt… - intette hallgatásra William elfúló hangon.
Már meg tudtam állapítani miért ilyen halk a hangja. De azért még közelebb mentem, hogy láthassam is őt és biztos legyek a tippemben. A tenyereibe hajtotta az arcát és a fal tövében guggolt.
- William… nehogy most hagyd el magad. – mondta halkan Joseph.
William felnézett. Zöld szemei a semmibe meredtek és a kocsma falán lógó lámpa megvilágította a vékony kis fényes csíkot, melyet két könnycsepp húzott az arcán.
- Még apám halálakor sem… és most csakis miatta… ez nem lehet… - motyogta halkan.
Még egy kicsit bámulta a koromfekete eget, majd felállt és határozottan elindult. Joseph és David, pedig utána. Egy sápadt kéz… Andreas keze csúszott a vállamra.
- Mehetünk? – kérdezte és én, halványkék szemeibe néztem.
Azt akartam mondani, hogy nem akarok vele menni, hagyjon békén, és követni akarom Will-t, akár a halálba is, de csak ennyit mondtam:
- Szomjas vagyok.
Andreas elmosolyodott és bólintott a fejével. Az első percekben sajnáltam, hogy William elment és én nem lehetek vele, de aztán, mintha semmi sem történt volna, lestem Andreas magas szőke alakja mellett azt, akiből inni akartam. Mivel sokáig senki sem jött velünk szembe mesélni kezdtem Andreas-nak. Elmondtam, hogy semmikor sem vagyunk biztonságban, mert a nővérem és a csapata követ minket. Nem aggódtam Williamékért, gondoltam úgyis meg tudják magukat védeni, vagy egyszerűen elmenekülnek… Andreas erős, engem pedig Cornelia nem lesz képes megölni. Túlságosan szeret… az emlegetett pedig felbukkant a kanyarban. Az övén ott lógott az a különleges kés (az éle ametiszt és réz keverék), amivel elég hasba szúrni a vámpírt és annak annyi. Tekintete rögtön Andreas-ra terelődött (rám nem is figyelt… észre se vett) én pedig mentálisan adtam az üzenetet a mellettem sétáló vámpírnak: „Ő Cornelia.”. Lelassítottunk és erre ő is visszavett a gyors tempójából… akkor nézett rám. A szemei egy pillanatra, tágra nyíltak és leállt. Nem tudtam, hogy mi legyen, elmenjünk mellette, mintha nem is lenne, vagy álljak le vele beszélgetni. Az elsőt választottam. Már elhaladtunk mellette, amikor:
- Cheila! – kiáltott utánam Cornelia és már fordultam volna meg, de Andreas figyelmeztetett „Ne fordulj meg!”.
- Cheila! – Cornelia utánam futott és leállított. A szemeibe néztem. Ő nem igazán rám figyelt inkább Andreas jelenléte idegesítette és a kezét a kés nyelén tartotta.
- Mi van? – kérdeztem tőle.
- Nem beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezett vissza Cornelia és a szemeit mindvégig Andreas-on tartotta.
- Nem. – feleltem.
- Hagyd! Kicsit messzebb megyek, ha ez őt megnyugtatja. – mondta Andreas és elsétált kb. 30 méterre és egy plakátot kezdett el tanulmányozni.
- Miért nem William-mel vagy? – kérdezte Cornelia.
- Vámpír dolog… - intettem.
- Ho… hogy érted ezt? – nyögte döbbenten – Csak nem… te is?
- Ó, hát végre rájöttél! Gratuláció kedves, okos személyednek! – válaszoltam gúnyosan és megmutattam a fogaimat.
- De hát miért?
- Szánalmas volt az emberi életem. Semmit nem tehettem meg. Gátolt az a törékeny, gyenge testem. Semmire se volt jó. Most már legalább fölényben vagyok.
- Csak ezért?
- Nem. Sorolhatnám hajnalig, de nem akarom kockáztatni az életem… szeretném még 200 év múlva is látni ezt a gyönyörű sötét eget. – néztem fel és észre vettem egy sziporkázó kis csillagot. Elmerengtem rajta, majd a vér illata megcsapta az orrom. Rögtön feltámadt bennem az ösztön, hogy nyíljon a szám és harapjak, de Cornelia kék szeme megállított. Ha nem is a vérszerinti nővérem, de sokáig éltem vele és úgy óvott, mint igazi húgát. Felszólalt bennem az ember (ami még bennem volt) és semmiképpen nem engedte a vérre szomjas vámpírnak, hogy beleharapjak Cornelia nyakába.
- Ne is próbálkozz. – nézett keményen a szemembe. – Ki ez a szőke?
- Andreas. Őt már nem tudnád olyan könnyen megölni, mint azt a sok idióta vámpírok szégyenét.
Cornelia egy gyors mozdulattal a kezébe vette a kését és a hasamhoz nyomta és láttam, hogy Andreas felénk fordítja az arcát. Nyugodt volt, én meg mérges és ijedt, hogy nem tesz semmit miközben az életem múlik egy mozdulaton.
- Akkor te is csak a vámpírok szégyene vagy? Egy mozdulattal megölhetnélek és a vámpírok a nevedet se tudják, nem lennél számukra veszteség csak az emberiségnek könnyebbség. – préselte ki a fogai közül dühösen.
- Meddig akarsz még követni? Kit akarsz megölni? Engem úgyse tudsz! Túl jó a szíved. – mondtam csípősen. Végre én is nyugodt lettem. Egyáltalán nem ijesztett rám. Ismertem már… nem tenné meg. Éreztem, hogy a kést fenyegetésképpen még jobban hozzá nyomta a hasamhoz, majd elvette onnét a fegyverét és vissza.rakta az övére.
- Igazad van… nem tudlak megölni. Will-t is békén hagyom, bár őt kéne megölnöm. Aki elvett tőlünk és ilyen állattá tett, de inkább hagylak titeket élni és a gyilkos vámpírokat, irtom tovább. Visszatérek a szülővárosunkba. Julia már biztos hiányol. Menj! – intézte hozzám gyors szavait Cornelia, megfordult és futva eltűnt a sarkon (Ó, Cornelia csak tudnád, hogy most szalasztottál el egy gyilkost! Akiről még hallani fogsz!).
- Na, elrendeztétek a dolgokat? – lépett oda hozzám Andreas Cornelia után nézve.
- Úgy látszik… Nem kell tőle félni. Feladta az üldözést… milyen butuska. Pedig olyan izgi volt, így élni… na de most már mindegy. – jegyeztem meg szomorúságot színlelve.
- Akkor gyere! Benézünk valahova. Csinálsz magadnak barátnőt vagy barátot. Minél többen vagyunk annál jobb, nem igaz? – mondta Andreas és elindult – Persze 3-nál több embert nem teszünk azzá, onnantól kezdve már csak teher a sok zöldfülű…
Mentem utána és gondolkoztam a mondaton… csinálni magamnak barátnőt. Lesz kivel társalogni. Andreas-szal nehezen találnám meg a közös hangot, hisz ő már jóval a születésem előtt is itt volt a földön. De a barát se rossz, aki pótolja majd Will hiányát.
Nem járkáltunk sokáig. A hallásom még tisztább lett a legapróbb kis neszt is meghallottam. Már jó párszáz méterrel egy összejöveteltől meghallottam az emberek hangjait. Még zenét sem hallgattak, csak egyszerűen beszélgettek. A város egy kívül eső helyen tanyáztak. Andreas és én teljes magabiztossággal sétáltunk feléjük. Ezt se mertem volna meg még normális vámpírként se. Sok volt köztük a kétes alak, néhányan füves cigit szívtak (megéreztem) és néha összekaptak. Ilyenkor hangosan ordibálni kezdtek egymással. Mindannyian 16 évesek lehettek...