- Miért kell tudnod? – kérdezett vissza flegmán a volt osztálytársam.
- Mert… - Joseph a hosszú kisujján lévő körmét mélyen Dan nyakába mélyesztette (elkerülve az ereit), majd mivel nem akart válaszolni húzni kezdte a húsában, az pedig fájdalmasan nyöszörgött. – Mondd! Vagy az egész nyakadat így vágom ketté…
- 15-en.
- 19-en voltatok. Hol az a 6 ember?
- Megfutamodtak…
- Mikor akartok támadni? Te vagy a „felderítő”?
- Nem mondom el.
Joseph még mélyebbre vágta a körmét a nyakában és Daniel szenvedve csuklott össze a kíntól. Akkor látott meg engem és David-et.
- Jézusom! Igaz! Miért tettétek ezt? - suttogott.
Joseph felhúzta a földről és újra megkérdezte amit az előbb. Dan nem válaszolt, ezért a vámpír egy gyors és erős mozdulattal mindkét oldalról szinte beledöfte a körmeit a nyakába. Szegényből erre erősen folyni kezdett a vér. Elsápadt és a kezeit a nyakára szorította, hogy visszatartsa a vérét.
Odaléptem hozzá, leguggoltam és a szemébe néztem. Koncentráltam, ahogyan csak tudtam. A vámpírok éveken át tartó gyakorlás után képesek az emberekből kiszedni az információkat, úgy, hogy hipnózisszerű állapotba helyezik őket. Ezt már azóta gyakorlom, amióta vámpír lettem és nem hiszem, hogy most sikerülni fog. Magamban feltettem a kérdéseket, amiket Joseph is megkérdezett és összpontosítottam, arra, hogy kicsikarjam belőle a választ. A volt osztálytársam szája már nyílt:
- Engem azért küldtek, hogy feltérképezzem ezt a helyet. Még nem akarunk és egyenlőre nem is fogunk támadni. Cornelia habozik… állítólag fél a húgától…
Nem tudtam tovább figyelni, kiestem a koncentrálásból. Megfájdult a fejem, de legalább kiszedtem belőle a lényeget. Ő egy utolsót nyögve lehunyta a szemét. Ijedten néztem rá és a guggolásból a fenekemre estem. William oda jött és felsegített. Nem akartam a volt osztálytársamat holtan látni, szóval az arcomat rögtön Will mellkasába temettem. Ő nyugtatgatott.
- Csodálatos voltál. Hihetetlen, hogy voltál képes ezt megcsinálni. – mondta, és amikor felnéztem Joseph is csodálkozva nézett rám.
- Ebben a lányban több van, mint eddig gondoltam… jó, hogy a vámpírok nemzedékéhez tarozol. - jegyezte meg.
- Menjünk innét… - mondtam, és nem tudtam Daniel élettelen arcára ránézni.
- Nem mehetünk, a nap már fenn van.
- Legyek egy ismerősöm holttestével egy helyen, egy egész napon át? Ki akartok készíteni? Beleőrülök a látványba… nem bírom elviselni.
- A vére jó! – mondta Joseph, mert ő máris „rávetette” magát a még meleg testre.
- De undorító vagy! – mondtam és újra William mellkasára szorítottam a mostanra már könnyező arcom.
- Nyugodj meg! Ne gondolj rá. – Will simogatta a zokogástól rázkódó hátam, de evvel nem tudott megnyugtatni.
Azzal a fiúval már általános iskola első osztálya óta ismerjük egymást vagy hát ismertük egymást és jó barátságban voltunk. Nagyon rossz volt látni, hogyan mélyeszti belé a körmeit Joseph és esik össze a fájdalomtól, hogy a szeme csillogott az utolsó perceiben. Emiatt egész nap William-en lógtam. Csakis az ő közelsége tudott öntudatos helyzetben tartani. Szinte sokkos állapotban voltam. Néha rám jött a sírás és remegtem. Ilyenkor Will szorosan magához ölelt és addig ringatott gyengéden, amíg meg nem nyugodtam. Amikor a nap elkezdett lefelé ereszkedni az égen, annyira felhúztam magam, hogy majdnem öngyilkos lettem és kifutottam volna a napra, ha David nem áll pont mögöttem, és nem ránt vissza. William nagyon ideges lett ettől én pedig elsírtam magam… már sokadszorra. Will-nek le kellett fognia, mert már síkitottam azért, hogy elmehessek onnét. Teljesen kikészültem. Mikorra az ég már csak rózsaszín, lila és narancsszínekben játszott már mozdulni sem tudtam és észre se vettem, hogy indulhatnánk. Az egyik sarokban ültem csendben és Dan, megcsapolt, fehér arcát néztem messziről. Már nem sírtam csak némán bámultam a holttestet. William odajött hozzám és felhúzott a földről. Nem tudtam mozogni és úgy éreztem, mintha kőből lennének a végtagjaim.
- Gyere! Most már elmehetünk innét.
- De mi lesz vele? – néztem még mindig az egykori osztálytársam és „haverom”.
- Semmi. Corneliáék megtalálják és gondoskodnak arról, hogy rendesen eltemessék… ahogyan a nővéredet megismertem, legalábbis így gondolom.
- Nem tudok menni… gyenge vagyok…
- Innod kell?
- Tegnap ittam Aedrien-ből. Nem hiszem, hogy kéne…
- A stressz sok energiát elvesz. Ilyenkor jóval sűrűbben kell innod. Muszáj lesz…
- Miért?
- Különben meghalsz.
- Így is úgy is kiakarnak nyírni! Nem mindegy, hogy éhen halok vagy fejbe lőnek?
- Nekem nem… Imádlak. Szép vagy, gyönyörű a szemed, a bőröd, a tested, de az arcod sápadt és megviselt a mai naptól. Nem akarom rajtad ezt látni. Ma is iszol, jó?
Bólintottam és ő magához ölelt. Elindultunk, bár megborzongtam, hogy egy régi barátot hagyok magam mögött… méghozzá halva. Néha összecsuklott a térdem és William erős karja tartott állva, de aztán belejöttem és a fejemből is kitisztult a sírás után maradt nyomás. A testem valóban követelni kezdte a vért, mert a szemem néha elhomályosult, hányingerem lett, kirázott a hideg és begörcsöltek az izmaim. Furcsa volt. Egy napja ittam mégis úgy éreztem magam, mint amikor két hétig nem iszok. Minden energiámat felemésztette az idegességem. Messze voltunk a várostól és nagyon veszélyes volt oda visszamennünk, de muszáj volt, mert csak nagyon messze (gyalog túl megterhelő úton) találhatunk egy másik települést.
Daniel azt mondta Cornelia fél tőlem. Biztos nem fizikai értelemben. Amikor utoljára találkoztunk, azt mondtam, megkeserülik, ha bántják Will-t, David-et vagy Joseph-et. Szerintem, nem akar nekem lelki fájdalmat okozni. Nem tudom, hogy már rájött-e arra, hogy vámpír vagyok. Nem tudom pontosan mit akar. Nem tudom miért fél… pont tőlem. Oka biztos van rá… csak nem tudok rájönni mi az…
Már beértünk a városba. Amikor eljött mellettünk pár fiatal megkordult a gyomrom a vérük után. Minél több ember jött el mellettem maguk után húzva a vérük szagát, annál jobbán kezdtem elveszteni a józan eszem. Már semmi nyoma nem volt a gyenge, remegő lábú, kisírt szemű Cheilának. Minden elraktározott erőmet összeszedtem (rengeteg volt belőle). A szemeim élesen és tisztán láttak és minden apró kis moccantra odakaptam a fejem vér reményében. A szám kezdett kiszáradni és a gyomrom csomóba rándult az éhségtől.
- Cheila, még egy kicsit tarts ki. Próbálj uralkodni magadon! – fogott le William, mert már utána akartam menni két tizenéves srácnak.
- Joseph! Találj már végre valakit! – kiáltott előre David.
Joseph megállt egy kocsma előtt elolvasta a nevét és intett, hogy menjünk utána. Ott Joseph szeme keresőn járkált végig a bent ülőkön, majd megindult az egyik asztal felé. Három keménynek tűnő feketébe öltözött férfi ült ott. Kettő már a harmincas éveiben járhatott a harmadik csak 25 év körüli volt.
- Rég láttalak titeket! Jó, hogy rátok találtam. - hadarta el Jos.
- Hello Joseph! Milyen szép fiatal fejed van még mindig, te szerencsés valami! – szólt a legidősebbnek tűnő – Minek volt ennyire sürgős, hogy megtalálj minket?
- Miatta! – mutatott rám.
Végig néztek rajtam én pedig a nyakukon kidudorodó, enyhén lüktető ütőerüket bámultam. Megnyaltam a fogaimat érezve, hogy nem sokára ihatok majd. Most először David-nek és William-nek összehangoltan kellett dolgozniuk, hogy visszatartsanak. Leültettek az asztalhoz, de még akkor is szorosan tartották a karjaim.
- Szóval… vér kéne neki sürgősen… - mondta Joseph és a mondat utolsó részét már nem hallottam.
Lehajtottam a fejem, izzadtam és vért kívánva lihegtem a kíntól. Kezdtem kikészülni és elveszteni az igazi énem...