- Hol van? – fogadtam őt rögtön egy kérdéssel, de evvel nagy adag energiát elveszítettem, hisz egész éjszaka nem tudtam aludni a sebláztól.
- Közösen kerestünk neki egy helyet, ahol biztonságban ellehet egész nap, valószínű, hogy csak holnapután jön vissza. Gondolkoznia kell.
- Min’ kell gondolkoznia? – csattant fel David – Majdnem széttépte szegény Cheila nyakát! Szerencse, hogy nem vérzett el! Holnap este viheted neki az üzenetet, hogy majdnem megölte a „barátnőjét”!
- Cheila, jobban vagy már? – fordult felém Joseph.
Én nemet intettem a fejemmel és lehunytam a szemeim. Rögtön elszenderedtem, de nagyon rosszakat álmodtam. Például azt, hogy William mindig kedvesen magához húzott, majd belém harapott. De talán az volt a rosszabb, hogy én vámpír lettem és Cornelia a szemem előtt ölte meg Will-t, David-et és a többi vámpírt akit ismertem, majd utolsóként velem is kegyetlenül végzett. Teljesen leizzadtam és csurom víz voltam, amikor lihegve felébredtem. Joseph és David is szunyókáltak. Ránéztem az órámra… délután 3 óra. Rövid gondolkodás után úgy döntöttem kimegyek és szívok egy kis friss levegőt. Jól fog jönni azután, hogy legalább fél liter vért vesztettem a múlt éjjel. Amint kiléptem az ajtón láttam, hogy véres nyomokat hagytam magam után az úton, amiket Joseph már nagyjából eltűntetett, legalábbis nem ahhoz a házhoz vezetett ahol mi megszálltunk. Kellemes volt az enyhe napsütésben sétálni, de néhányan megbámultak, hogy miért van a nyakamon kendő ilyen jó időben. Még akkor is eléggé rosszul voltam, csakis azért tudtam már járni, mert William vére bennem volt. Egy kavicsot rugdostam magam előtt. Kicsit felsértette a tornacsukám elejét, de nem foglalkoztam vele. Amellett a park mellett jöttem el, amiben „elbújtunk” múlt éjszaka Will-lel. Végül valahogyan be is keveredtem a park belsejébe. Ott különleges nagy, zöld lombú fák adták az árnyékot. Majdnem elkezdtem fütyörészni, mert annyira szép volt minden. Egészen addig, amíg észre nem vettem 3 fiúból és 2 lányból álló csapatot. Köztük volt Cornelia! Követték Joseph-et… végezni fognak William-mel, Joseph-fel és David-del is… kegyetlenül, ahogy megálmodtam. Nem tudtam, hogy próbáljam menteni a helyzetet vagy ne… Sóhajtottam egy nagyot, erőt vettem magamon és elkezdtem feléjük sétálni. Az egyik srác amint meglátta a kendőt a nyakamon odaszólt halkan a többieknek, akik rögtön felém fordultak. Cornelia csak gyors pillantással akart végig mérni, de ahogy észrevette az arcom 180 fokos fordulatot vett. Lehajtottam a fejem és odamentem hozzá. Közvetlenül előtte álltam meg.
- Cheila… te vagy az? – kérdezte a nővérem remegő hanggal és felemelte az állam.
Milyen szép volt még mindig. A kék szemei csillogtak az egészségtől, de az érintetlen puha bőrén, a szeme alatt egy vékony, de elég hosszú heg éktelenkedett. Biztos egy vámpír karma okozta neki. Magához ölelt, majd rögtön kérdezgetni kezdett.
- Azt hittem megölt. Az a William. Ő harapott meg, ugye? Látom még mindig nem tett vámpírrá. Miért? Miért hagytál minket ott egy vérszívóért, egy élősködőért, egy állatért? - kérdezte dühvel telve - Miért van a nyakad bekötve? – óvatosan leszedte a kötést és szörnyülködve szisszentek fel mind az öten. Nem tudom hogy nézett ki, de sejtettem az arcukból.
- Te jó isten! Melyik tette ezt? Úgy néz ki, mint egy… egy… - a nővérem nem tudott mit mondani.
- Mintha szétmarcangolták volna a nyakát. Nézd, ott kiharaptak egy pici darabot a húsából. – állt mellém az egyik fiú.
Majdnem elájultam attól, ahogyan a sebemről beszéltek. Már nem voltam kíváncsi arra, hogy vajon hogy nézhet ki a nyakam. Már biztos voltam benne, hogy visszataszító és undorító lehet.
- Miért nem szólalsz meg? Miért vagy ilyen sápadt? – rázta meg a vállam Cornelia.
- Elég! Eressz! Kösd be a nyakam újra! – kiáltottam rá.
Bekötötte, majd mindannyian furcsán néztek rám.
- Nincs semmi bajom… szeretlek Cornelia, ha még hazakerülsz valaha, mert én már soha, mondd meg Juliának, hogy őt szerettem a legjobban… - néztem Conelia szemébe és azt a kék szemet még csillogóbbá tette a könny - csak annyit akartam még mondani nektek… - végig néztem rajtuk -… hogy ne merjétek megölni Will-t, Dav-et vagy Joseph-et, mert mindannyian nagyon-nagyon megkeserülitek! – gyors fordulatot vettem és rohanni kezdtem.
Elindultak utánam. 5 ember futott utánam, de én gyorsabb voltam. A suliban sokáig sportoltam, mint profi futó. Persze, amikor azon a rideg éjszakán, amikor William kiszúrt magának semmi esélyem nem volt a vámpírok gyorsaságához, de elég volt ahhoz, hogy most lerázzam az ifjabb nemzedék vámpírölőit. Rövid időn belül sikerült elcikáznom úgy a házak között, hogy elvesztették a nyomom. Volt annyi eszem, hogy a menedékünkkel ellentétes irányba fussak. Egy sikátorban kifújtam magam és elindultam vissza Joseph-ékhez. Aztán meggondoltam magam. Meg akartam keresni William-et. Rögtön megérzem, ha 200 méteres hatósugarú körben valahol a közelemben van és nem lehet olyan messze Joseph menedékétől. Lassan járkáltam először a búvóhelyünk közelében aztán szépen egyre messzebb mentem tőle. A nap már lemenőben volt, amikor a gyomrom összeugrott: jelezve, hogy Will már nincs messze. Elindultam abba az irányba amerre az érzéseim vittek. Már fájt a lábam a gyaloglástól. A nap narancssárga korongja pedig lebukott a látóhatár síkján. Akkor már tökéletesen éreztem William közelségét. Tudtam, hogy ő is közeledik felém. Gyorsítottam a tempómon és amikor néhány másodpercre a földre néztem rögtön beleütköztem William-be.
- Vámpír akarok lenni! Tegyél azzá! – suttogtam neki és magamhoz húztam a bőrkabátjánál fogva.
- Mi van? Miért?
- Ne érdekeljen. Tegyél azzá!
- Cheila, itt nem lehet. El fogsz ájulni.
- Siessünk vissza! Lehet, hogy megölnek minket. Siess már! – futottam előre, ő is jött utánam és 2 másodperc se kellett, hogy behozza a kb. 10 méter előnyöm.
- Mi van? Miért ölnének meg? – kérdezte futás közben.
- Találkoztam a nővéremmel. El kell mennünk innét még ma, mert megtalálnak és megölnek.
- Akkor miért akarsz vámpír lenni?
- Mert cseszetül fáj a nyakam, te s.eggfej! Méltóztattál szétmarcangolni. Te szemétláda! Rohadék! Ha vámpír leszek, legalább megverhetlek… valamennyire, mert gyenge ember létemre még beléd törne a kezem. Kö.csög vagy, érted? Menj a francba! Féltékenység majd’ megölt és erre majdnem engem ölsz meg! – lihegtem a méregtől és a futástól és megpróbáltam lehagyni őt.
William leállított és szembe fordított magával. Én majd’ megfulladtam, de ő egy kicsit sem szuszogott.
- Látod! Neked még ez se kottyan meg! Szemét! Úgy utállak! – fújtattam. Közelebb lépett és megcsókolt én egy pillanatig elgyengülve hagytam, aztán erősen ellöktem magamtól:
- Hagyjál! Mondtam, hogy utállak! – megpróbált újra közeledni, de ráordítottam: - Hagyj! Korholtam és minden harmadik szavam az „Utállak!” volt, de mélyen a szívemben a szerelem lángja nem aludt el, hanem még szenvedélyesebben lobogott, mint eddig. Amikor kifogytam a szavakból, némán néztem rá. Ő is ugyanúgy nézett vissza rám. Fél perc után megszólalt:
- Bocsáss meg! Vámpír leszel még ma… kihívhatsz és, ha sikerül akár meg is ölhetsz. Bosszút állhatsz rajtam, de előtte bocsáss meg! – mondta és szomorúan nézett a szemembe.
- Önző vagy! Én ezt soha, de soha nem fogom megbocsátani…
Már láttam az arcán, hogy kétségbe esik és a szája is megmozdult.
- De a francba is szeretlek! Megbocsátok, de ha még egy ilyet teszel… gondolkodás nélkül megöllek majd… bár, ha jól meggondolom… vámpírba nem haraphatsz! - mondtam és a nyakába borultam.
Először a döbbenettől át se ölelt és csak néhány másodperc után moccant a keze lassan, hogy magához szorítson. Kibontottam magam a karjaiból és vállba ütöttem.
- Gyerünk már! Kapkodd a lábad! – kiáltottam rá és rohanni kezdtem, már pont boldog lettem volna újra.
Amikor hirtelen beleütköztem a legundorítóbb alakba… Travisbe.
- Ne… - nyögtem hirtelen.
- Gyere apucihoz. – mondta Travis, megszorította a karom és belém mártotta körmeit. Élvezettel húzni kezdte bennem az éles, hegyes körmeit. Fájt a szemébe nézni, úgy éreztem elégek belülről, sikítani akartam de nem jött ki hang a torkomon. Arcán az elégedettség vigyora ült, hogy kínozhat. Egy sajnálkozó pillantása után mart volna bele a nyakamba de William odaért. Én szinte teljesen bénán rogytam a földre, amikor Travis eleresztett és onnan néztem végig a két ellenség harcát. Éreztem, hogy valami csiklandozza a mindkét karom. Valószínűleg a kicsorduló vér volt az. William iszonyatosan dühös lett. Szinte neki ugrott Travisnek. A szemeiben tisztán égett a düh és láttam pár árnyalattal világosabbá vált a szeme: gyilkolni fog. William azzal a lendülettel amivel letámadta Travist majdnem feldöntötte a vámpírt de az várt erre a csapásra, így állva tudott maradni és nevetett. A következő támadásra viszont nem készült fel. William Travis nyakához nyúlt és bele eresztette a húsába az ujjait. Láttam, ahogyan az ujjai belevesznek a véres nyakba. Travis üvöltött és próbálta William-et elrúgni magától, de a vér a nyakából egyszerre folyt és spriccelt. Nem volt innentől sok neki hátra. Will kirántotta a nyakából az élénkvörös létől csöpögő ujjait és Travis folyó vérét felfogva kis tált formázott a kezéből, a vért pedig Travis szájába locsolta. A vámpír ordítva a kíntól esett a földre és karmai még mindig felém kapkodtak, de Will rálépett a karjaira. Hallottam a csont reccsenését. Elfogott a hányinger. Nem bírtam tovább nézni. Becsuktam a szemem és könnyezve vártam, hogy vége legyen. Az arcomra vér cseppent és csípni kezdte a bőröm. Nem akartam tudni kinek a vére és honnan is jutott rám pontosan. Hallottam Travis szinte már állatias hörgését és a már törött karjaival is próbált engem halálra kínozni és kivéreztetni, az arcbőrömet megsimogatta az odakapó ujjainak a szele. Újabb tompa reccsenés és nem hallottam Travis kaparászását a földön többet. Hallottam William fújtatását és hogy köp egyet, majd a felém induló lábának a lépteit. Résnyire nyitottam a szemem. Will arcáról lassan elpárolgott a düh. Két erős karja óvatosan felemelt a földről és magához szorított. Még mindig csukott szemmel sírtam. Éreztem, hogy leül velem a földre, és a karjaimat kezdi el nyalogatni. Kinyitottam a szemem. Travis a karomat szinte teljesen szét vagdosta a tíz ujjával. Láttam a vöröslő húsom. Újra rosszul lettem. William folytatta és éreztem, ahogyan a sebek kezdenek megfeszülve összehúzodni. Valami rácseppent a karomra. Kinyitottam a szemem. William szeme csillogott a könnyeitől, de a sebeim ápolását nem hagyta abba, így sem, hogy tudtam hogy sír közben. Lassan besötétedett. Hallottam, hogy pár légy élvezettel száll rá Travis testére és megpróbálják éhüket csillapítani a majdnem megalvadt vámpírvérrel. Álmos voltam, végtelenül fáradt. William már abbahagyta a sebeim megtisztítását és éreztem ahogy a bőröm dolgozik a gyógyulásért...
- William... - suttogtam.
- Pszt! Ne beszélj... Már biztonságban vagy.