Láttam kivillanni a szemfogait és hajolt is a nyakamhoz, de a bőrömnél megállt.
- Mi a fene… mi ez? Fúj! – ellökött magától, én pedig ettől a földre estem. Rám nézett és utálkozva beszélni kezdett hozzám:
- Te meg vagy jelölve! Méghozzá William kis szajhája vagy! Utálom azt a férget! – leköpött mellém a földre majd folytatta – Kerüljön a kezeim közé és megküzdünk, mint két vámpír, de az ő feje fogja egy folyóban végezni. Mondd meg neki, hogy ezt Travis üzeni! Miatta már egy hete nem öltem vérjuhot! – fejezte be, hátat fordított és eltűnt a sötétben.
Meg voltam rémülve. Remegett kezem-lábam és egy percig mozdulni sem tudtam, csak ültem a földön. Ha nem lennék Will vére által védett, mostanra már nem élnék. Ez a valaki azt mondta nem ölt vérjuhot, azaz ő egy gyilkos vámpír volt. Ők nevezik az embereket vérjuhoknak. Juhok, mert csak állatként becsülik őket és vérjuhok, mert belőlük nyerik az erejük megtartásához oly fontos vért. Amikor sikerült magamon erőt venni, felálltam és elindultam vissza a szórakozóhely felé. Ott állt előtte Andreas és cigizett.
- Én azt hittem nem cigizel! – lepődtem meg Andreas-on.
- Néha jól jön…
- William hol van? – kérdeztem most már azt amit akartam.
- Iszik. – közben kifújta a füstöt.
- Már hogyan?
- Hát nem alkoholt…
- Hol?
- Nem mondhatom el. Ő kért meg rá, mert egyszer sem láthatod, ha iszik.
- De miért nem?
- Mert megundorodnál tőle. Nekem ezt mondta, de szerintem ez enyhe kifejezés. – közben elnyomta a cigijét - Amilyen emberi vagy még mindig, akár el is hánynád magad! Pedig egy hónapja folyamatosan találkozol egy vámpírral. Én szépen lassan megszoktattam volna veled a vámpír étkezések látványát vagy hát bocs… én nem bajlódtam volna veled. Ha igen akkor nem hagytalak volna meg embernek, rögtön vámpírrá tettelek volna.
Andreas pontosan eltalálta ezt, mert valóban undorodtam a vértől és amikor Will védetté tett, akkor is majdnem rosszul lettem. Úgy döntöttem várok, amíg William visszajön. Két vagy három perc után már türelmetlen és ideges voltam.
- Hol van már ennyi ideig? Mit csinál?
- Most egy héttel előre iszik, hogy legyen egy nyugodt hét napja. A vámpíroknak legalább egyszer vért kell inniuk két hétben, különben elgyengülnek.
- De…
- Várj, már jön!
William az utca túl oldalán tűnt fel és sétált oda hozzánk.
- Jól vagy? – fogta meg a karom.
- Persze, hogy jól van! Mit aggódsz érte! Egy apró harapásba nem fog belehalni, ne hagyd, hogy siránkozzon! – mondta Andreas.
Természetesen se én, se Will nem vette figyelembe ezt a megjegyzését.
- Nem. Egyáltalán nem vagyok jól! Nem tudtad volna visszafogni magad? Jó, hogy nem haraptad ketté a nyakam! – túloztam, de dühös voltam rá (az ember nem veszi túl természetesen, ha nyakba harapják!).
- Már egy és fél hete nem ittam vért, mert nálad voltam éjszakákként. Mit vársz tőlem? A puha, illatozó nyakadnak nem lehetett ellenállni! Bocsánat! – hajtotta le a fejét.
- Á, te is aztán kezded elveszteni az énedet! Hol van a régi naponta vért ivó William? – mondta Andreas – Én már az első este szívtam volna belőle és hagytam volna, ott ahol van!
- Kuss legyen! Nem veled beszélek! Nem vagyok kíváncsi a véleményedre, szóval ne köss bele! Lehet, hogy téged csak a vér érdekel, de különbözünk! EZT JEGYEZD MEG! Egyébként egyszer már elmagyaráztam a helyzetet! – kiabált rá William Andreas-ra, majd hozzám fordult és azt mondta „Gyere!”. Elindultam utána, bár fogalmam sem volt hová akar menni. Az ég tiszta volt. Egy felhő sem rajzolt foltot a szép sötétkék égre és a csillagok kedvesen pislogtak le rám. Ettől rögtön jó kedvem lett, annak ellenére, hogy a nyakam még mindig sajgott, de szerencsére már nem éreztem úgy, mintha két kést tartanának benne ott, ahol a szemfogak átszakították a bőröm. William megállt egy pad mellett, leültetett oda, de ő állva maradt. Kicsit kényelmetlen volt, hogy fel kell rá néznem.
- Ne törődj Andreas folytonos lekicsinylésével. Nem szereti az embereket. Őt az se érdekli, ha vérveszteséget okoz valakinek és kórházba kell vinni. Nem egyszer ölt már meg így embert. Egyet viszont önszántából… Őt csak az érdekli, hogy jóllakjon. Csak arra figyel, hogy ne ölje meg az emberét. – mondta William – De visszatérve a lényegre. Tényleg nagyon sajnálom.
- Tudod te, hogy mennyire fájt? – most már nem szemrehányóan mondtam, hanem fájón gondoltam vissza az élményre és szinte a semmibe motyogtam a kérdést.
- Tudom.
- Mi? Honnan? Azt mondtad az ember nem lesz vámpír, miután kiszívják belőle az összes vért… csak egyszerűen meghal. Szóval harapás után nem lesz vámpír az emberből, akkor te honnan tudod milyen érzés?
- Én se harapással lettem, ami most vagyok. Ez is csak egy hibbant emberi kitaláció, hogy vérszomjas állatoknak tűntessenek fel minket. De ezt már elmeséltem. A vámpírlét előtti életemről viszont még nem mondtam semmit. 17 évesen tett Andreas „ezzé” – és magára mutatott – Azóta hat év telt el, viszont viszonylag hamar hozzászoktam a vámpír élethez. Nem én voltam a suli menő sráca, de nem is tartoztam az elnyomottak közé, egyszerűen zavart, hogy nem voltam a középpontban. Most, ha visszagondolok, mindenem megvolt. Jó anyagi és családi háttér, sok lány oda volt értem, de az, aki nekem kellett volna nem foglalkozott velem. Az a lány bukott az úgynevezett „rosszfiúkra”. Mivel én gondoltam a jövőmre nem akartam elcseszni és jól tanultam, ami nála már kizáró tényező volt, így nem jöttem be neki. Egy este viszont találkoztam Andreas-szal. Ő felajánlotta a lehetőséget. Evvel az enyém lehetett volna az a lány és senki nem mert volna belém kötni. Jó ötletnek tűnt. Gondolkoztam rajta. De aztán mégse fogadtam el és arról a lányról is lemondtam, nekem nem érte meg ezért elátkozott lenni. Egy hónappal később viszont megtámadott két vámpír. Még mindig élénken emlékszem rá. Szörnyű volt, ahogyan mindkét oldalról harapták a nyakam. Nem tudtam mozdulni, elkábították az öntudatomat. De mindent éreztem. Miután befejezték, levettettek a földre és ott hagytak. Úgy gondolták úgyis meghalok, minek foglalkozzanak velem. – William arcán tükröződött az a fájdalom, amit átélhetett és én majdnem elsírtam magam, mert hallgatni is kegyetlen volt a történetét – Andreas aznap este megmentette az életem, de el is átkozott. Miközben haldokoltam a sok vérveszteségtől, leguggolt mellém és úgy tette fel újra a kérdést: „Akarsz vámpír lenni?”. Muszáj volt elfogadnom különben meghaltam volna… Akkor adta át a vérét és én is neki egy kicsit az enyémből. Ezt is elmeséltem már neked. Ez egy vérszerződésszerű dolog, így lesz emberből vámpír. Egy hétig ápolt és hozta mindennap a vért nekem, amit nem voltam hajlandó meginni, így különböző trükkökkel sikerült csak megitatnia velem. A második héten már tudtam járni és normális ételt enni. Persze Andreas-nak mindig sikerült belém vért juttatnia. Egyszer alvás közben itatott meg, másszor a meggylémet cserélte fel vérre és persze csak akkor vettem észre miután már jól meghúztam a bögrém. Eleinte depressziós voltam a napfény hiánya miatt és minden napfelkelte előtt és napnyugtakor kint járkáltam. Volt, hogy Andreas húzott vissza a lakhelyünkre napfelkeltekor, mert nézni akartam, hogyan mászik fel az égre az a szép narancssárga gömb. Egy éjszaka kb. két hónappal később, akkor már megszoktam, hogy úgy kell étkeznem, mint egy vámpír, egy kocsmában vártam Andreas-ra, amikor észrevettem a pultnál apámat. Részegre itta magát és úgy mesélte döcögősen a kocsmárosnak a bánatát. „A fiam eltűnt… kerestük… két nappal később… értesítettek, hogy egy sikátorban… nagy vérfoltokat találtak… megvizsgálták… az ő vére volt. Azt mondták biztos, hogy megölték, de a holttest keresését egy hónap után abba hagyták… nem érdekelte őket. De én tudom, hogy nem halt meg… érzem, hogy él! Elhagyott.” Ezt mondta… emlékszem rá. A vámpírok jobban emlékeznek a dolgokra. Ezt pedig egyszerűen szószerint megjegyeztem. Futottam volna oda, hogy megmondjam, hogy élek és nem hagytam el őt, de Andreas visszafogott. Később megtudtam, hogy apám „belehalt a bánatba”. Anyukámat viszont keményfából faragták, folytatta a gyereknevelést, nem hagyta el magát, de mindig, amikor a testvéreim nem voltak otthon, a konyhában sírt. A húgom nem értette, miért nem megyek haza, a bátyám mindig is kemény ember volt, próbálta túl tenni magát rajta. Ezt mind az egyik osztálytársamtól tudtam meg. Csak benne bíztam. Elmondtam neki mindent és mindig hozta nekem a híreket. Egyszer viszont túl későig maradt és Andreas is hamarabb kelt fel, mint szokott. Ő volt az az ember, akit Andreas szándékosan megölt. Azt elfelejtette említeni, hogyha elmondom bárkinek is és ő ezt megtudja megöli az illetőt. Ha ezt tudtam volna, nem kevertem volna ebbe bele a legjobb barátomat. Andreas elvette a családom, az életem, a barátaim… mindent, de mégis rá voltam szorulva a segítségére. Csak mostanra tanultam meg mindent, amire szükségem van az életben maradáshoz és most már elhagyhatom őt… És ennek őszintén örülök. - William befejezte a mesélést és leült mellém.
Én már könnyeztem, mert annyira megrázott ez a történet. Ennyi áldozattal jár az, hogy egy normális ember vámpírrá legyen? Ez túl sok.
- Úgy szégyellem magam. Nem haragszol rám, amiért hisztiztem? – kérdeztem.
- Persze, hogy nem.
- Nem fogod magányosnak érezni magad, ha elhagyod Andreas-t?
- Megszoktam őt, de hidd el, nem fog hiányozni…
- Én szívesen veled maradok.
- Azt akarod kapni, amit én kaptam az élettől? Nem éri meg…
- Két évesen elvesztettem a szüleim. Most is csak egy csonka családban vagyok. Ez miért hiányozna? Persze szeretem Julia-t, meg Cori-t, de téged szeretlek a világon a legjobban és te is engem… remélem.
- Igen, te állsz hozzám a legközelebb és, ha most téged is elvesztenélek, akkor inkább megöletném magam egy vámpírvadásszal. DE, akkor sem engedhetem, hogy…
- William! Én ezen nem akarok többet gondolkozni.
- Akkor sem teszlek vámpírrá. Ha kényszerítenének, akkor sem.
- Én lehetnék a te nappali feled, nem kell, hogy vámpírrá tégy!
- Ha úgy gondolod, hogy megfontoltad belemegyek, de csak két hét múlva…
- Jó. – mondtam és ránéztem az órámra. - Még csak fél tíz! Szeretném, ha feljönnél hozzám. Be akarlak mutatni Juliának. Még biztos nem feküdt le. Tizenegyig általában fenn van. Kérlek!
- Jól van.
- Várj! Elfelejtettem, amit el akartam mondani. Amikor Nat kérdőre vont én kijöttem a szórakozóhelyről és út közben egy vámpír megtámadott.
- Komolyan? Nem bántott ugye?
- Will, a véred megvéd!
- Hű, tényleg. Úgy látszik a vérvédelem jó ötlet volt.
- Figyelj! Ez most fontos! Travis-nek hívták.
- A rohadék!
- Azt mondta, meg akar majd veled küzdeni és téged féregnek, engem a te szajhádnak nevezett.
- Annak is csak a szája nagy. Nem jelent veszélyt. Nem tudom, miért erősködik még most is, pedig Joseph már megszorongatta párszor azt a mocskos nyakát. – mondta Will mérgesen – Na, gyere, menjünk hozzád!
Elindultunk hozzám. Remekül éreztem magam mellette. Így, hogy megtudtam a vámpírrá válásának körülményeit sokkal nagyobb tisztelettel néztem rá és még jobban belészerettem a testi, lelki erőssége miatt. Amikor hazaértünk halkan benyitottam az ajtón, de nem volt szükség a halk mozgásra, mert Cornelia még hangosan zenét hallgatott, Julia pedig pont akkor tette le a telefont. A nyakamba belesimítottam a hajam nagy részét és úgy sétáltam oda Juliához, Will-t magam után húzva.
- Jé, te ilyen korán hazaértél! Sziasztok! – köszöntött minket vidáman July. – Először hozol fel valakit David után. Komoly a dolog?
- Először is: szia Julia! Ő itt William. – mondtam.
- Szia Will!
- Jó estét! – köszönt.
- Ó, nyugodtan tegezz! Olyan vén még nem vagyok!
- Oké. – szabadult fel kissé.
- Hellosztok! – köszönt le Cornelia az emeletről és fordult is volna vissza, de észrevette William-et – Hű, de jó pa… - szaladt ki majdnem a száján az a bizonyos mondat. Elmosolyodott és elpirulva szaladt be a szobájába.
Mi leültünk a nappaliban és beszélgetni kezdtünk. Will, amikor például olyan szót mondott, amiben „á” volt, valamilyen mozdulattal mindig eltakarta valamennyire a száját, hogy a hegyes szemfogai ne tűnjenek fel vagy egyszerűen kevésbé nyitotta ki a száját. Hihetetlen volt, hogy képes ennyire oda figyelni a legapróbb részletekre is. Ebből látszik, hogy már jó párszor beszélt emberekkel és mivel nem takarta el a száját leleplezték, vagy legalábbis elkerülték utána.
- Mióta vagytok együtt? – kérdezte July.
- Ö… hát… - nem tudtam válaszolni, mert csak ma vallottuk be egymásnak, hogy mit érzünk, de már több mint egy hónapja ismerjük egymást.
- Két hete. – válaszolt Will.
- Az még nem sok, de remélem ennek a 5000-szeresét fogjátok együtt tölteni. – próbált valami nagyon valószínűtlen számot mondani, de nem tudta, hogy a mi esetünkben „lehetséges” az a 5000-szer 2 hét, ami 191 évet jelent. A vámpírok nem öregszenek… „halhatatlanok” (hacsak nem lővik le vagy szúrják át őket), de általában nem élik meg a 300 évet. Senki, vagy legalábbis nagyon kevesen tudnak folyton változni a világgal együtt. Egy idő után a vámpírok nem bírják a változást maguk körül és vagy megöletik magukat vagy, öngyilkosok lesznek. Szerettem volna Will-lel tartani és ezt két-három évnél tovább, nem lehet emberként végig csinálni.
- Julia? – szólaltam meg elgondolkozva a konyhában, William a lépcsőnél várt rám.
- Igen? Mondjad csak nyugodtan.
- Ma itt aludhat William, ugye?
- Persze. Nem is zavarok, menjetek fel a szobádba! De várj… még kérdezni akarok valamit!
- Igen?
- Jól értettem, hogy két hete vagytok együtt?
- Igen…
- De csak egy hete szakítottál David-del…
- Ezért szakítottam vele…
- Ó, jól van. Most már értem. Na menjél csak!
Fel is mentünk, persze Cornelia lesütött fejjel állt az ajtójában, amikor elmentünk ott. Will ment elől én utána és Cori leállított egy picit.
- Honnan szereztél egy ilyen félistent? – kérdezett.
- Majd elmesélem.
A szobámban aztán leültünk a kanapéra és most először lámpafénynél beszélgettünk. Még nem mertem újra Will ölébe ülni, mert féltem egy újabb harapástól, magamban természetesen tudtam, hogy nem lesz még egy ilyen alkalom, mert egy: szerintem mostantól jobban odafigyel magára, kettő: ma este ivott egy hétre előre. De ettől még lehet félni! Tizenegykor Julia lehívott egy kicsit a földszintre.
- Cheila, örülök, hogy bemutattad nekem William-et. Egy éve nagyon eltávolodtál tőlünk, jó látni, hogy azért bízol bennem annyira, hogy felhozod a barátod.
- Ez nyilvánvaló!
- Jóképű fiú, de annyira sápadtnak tűnik. Nincs semmi baja, ugye?
- Nem, nincs.
- Oké, nem húzom az időd. Feküdjetek le, aludjatok egy jót. Holnap reggel találkozunk!
- Ö… Will… már nem lesz itt reggel…
- Miért?
- Mert… ö… van munkája! Már hajnali ötkor el fog menni.
- De hát holnap vasárnap!
- Sajnos, holnap is be kell mennie. Valami fontos dolog miatt.
- Ja, jó! Rendben! Benn hagyom a bejárati ajtóban a kulcsot. Jó éjszakát! – köszönt el és bevonult a szobájába.
Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt és örültem, hogy sikerült valami épkézláb dolgot kieszelnem. Visszamentem a szobámba és ott a türelmetlen Will várt.
- Mi van? – kérdeztem tőle, látva rajta az idegességét.
- El kell mennem! Holnap este találkozunk! Sajnálom! Szia! – megcsókolt és kimászott az ablakomon.
Láttam, ahogyan sietve beleveszik a sötétségbe. Nem tudtam, mi történhetett két perc alatt, ami miatt ilyen gyorsan távoznia kellett. Az viszont biztos, hogy jó oka volt rá. Már csak arra kell ügyelnem, hogy ne jöjjenek be a szobámba, reggelig.
Megúsztam. Nem jöttek be és amikor hat(!) órakor lementem reggelizni Julia csak annyit kérdezett, hogy William elment-e már. Egy selyemkendőt a nyakamba kellett tennem, mert a sebem még tisztán látszódott és körülötte lilafoltos lett a bőröm.