Reggel az órám csörgése ébresztett. Ez az egész tegnap este BIZTOS csak egy álom volt. A fürdőben a tükörben már nem láttam a két heget a nyakamon. Csupán az alkohol miatt vagy nem tudom, de szerintem csak rosszat álmodtam. A suliban már egész jó kedvem volt. Natasha elfelejtett mindent, ami tegnap este történt, csak részletekre emlékezett. Az ugrott be neki, hogy nagyon furán néztem ki, amikor egy fekete hajú sráccal „szemeztem” (erre viccesen meg is jegyezte, hogy beárul a barátomnak) és a buli elejére. Másra nem. Délután tökéletesen bebeszéltem magamnak azt, hogy nem történt semmi, szóval nyugodt voltam. Naplemente körül találkoztam a barátommal. Davidnek hívják és nagyon édes srác.
- Képzeld tegnap marha jót buliztunk Natashával! Persze Nat jól bepiált, szóval ma az égvilágon semmire sem emlékezett, csak a buli elejére. Órán meg nyavalygott nekem a fejfájása miatt. – meséltem.
- Legközelebb én is megyek. – mondta Dav.
Elmentünk fagyizni. Leültünk egy padra és Dav egyik karjával átölelte a vállam, így eszegettük a fagylaltot és beszélgettünk jókedvűen. Már egészen besötétedett. Kézen fogva sétáltunk, amikor azt hittem megint csak képzelődök. Aztán arra gyanakodtam, hogy a fagyiban lehetett valami, de akárcsak tegnap este ma sem akartam hinni a két szememnek. David is észrevette, hogy ideges vagyok, mert közelebb húzódtam hozzá és azt hiszem szorítottam a kezét. Ott volt az a szőke vámpír egy kerítésnek dőlve, engem és Davidet nézve. Amikor észrevette, hogy én is felfedeztem, integetett nekem egyet (mintha már olyan szuperul ismernénk egymást!!!). Nem tudtam mire vélni ezt. Dav is látta és megszólalt.
- Ki ez? Ismered? Mit akar?
- Andreas-nak hívják, nem ismerem csak a nevét tudom, és fogalmam sincs mit akar. Kérlek, kísérj most rögtön haza. Kiráz tőle a hideg.
- De…
- Könyörgöm, gyorsan… - mondtam és a könny is kifolyt a szememből ijedtemben.
Szóval nem csak álmodtam, tényleg megtörtént minden és valóságos volt minden egyes érintése és szava. William, te álom, miért kellett ezt tenni… pont velem! Olyan nyugodt életem volt. Egy „normális” (ha lehet ezt mondani rám) tinédzser mindennapjait éltem és ez mind megváltozott a tegnap este miatt. Ha ma este találkoznom kell vele… David már majdnem futott utánam. A házam előtt két puszit adtam Dav-nek és felrohantam a szobámba. Fújtattam, mint egy bika, idegességemben és fel-alá járkáltam a szobámban. Nem sokára lefekvési idő és én kiszolgáltatott leszek. A mostohanővérem bejött utánam.
- Mi van veled, Cheila?
- Hagyj békén most Cornelia! Nem mondhatom el. Légy szíves… ne törődj velem!
- Nagyon furcsa vagy! Mit nem mondhatsz el?
- Semmit! Menj ki és ne is gondolj rám! – kiabáltam rá, erre ő kiment a szobámból.
Jól bezártam az ablakot és az ajtómat is kulcsra zártam. 10 órakor a pániktól sírva feküdtem az ágyamban, aztán mivel 11-kor sem volt híre William-nek álomba merültem.
Hirtelen, mintha egy kéz rángatott volna meg, riadtam fel és pattantam ki az ágyból. Az óra hajnali 1 órát mutatott, de nem éreztem fáradtnak magam. Éreztem, hogy itt van… az ablakomhoz léptem és kinyitottam azt. Ott állt lent, és amikor meglátott elkezdett felmászni az eredetileg futórózsáknak szánt farácson. Nagyon gyorsan felért. Félre álltam előle és ő belépett a szobámba, majd rögtön becsukta maga mögött az ablakot.
- Elég hideg van mostanában. – mondta, a haja rendezetlenül lógott a szeme elé és kedvesen rám mosolyogott.
Mivel csak bámultam rá, leültetett az ágyra és ő oda ült mellém.
- Én mondtam, hogy jövök. Nem vagy fáradt? – kérdezett.
- Nem… - már majdnem megfeledkeztem arról, hogy ő 10 perc alatt átváltoztatta az egész életfelfogásom -… de mi a jó fenének kell neked most itt lenned? Miért vagy te valódi? – és meglöktem a vállát, hogy tényleg itt van-e.
- Psz! Lehet, hogy vámpír vagyok, de hangszigetelni a szobákat nem tudom! És te miért akarod felébreszteni a családod?
- Én… egyszerűen csak… miért?
- Várj, elmagyarázok mindent! Miután befejeztem kérdezhetsz bármit.
Beletörődtem. Mondjon el mindent, úgysincs más lehetőségem.
- Vámpír vagyok, de az ember sok dolgot nagyon eltúlzott az én fajommal kapcsolatban. Van lelkünk, mi is érzünk, mi is lehetünk ijedtek, szomorúak. Tudunk szeretni. Látszunk a tükörben. Nem alszunk koporsókban, persze az őseink igen, de a mai modern világban ez megoldhatatlan lenne. Igaz, hogy nehéz minket megölni, de nem kell hozzá feltétlenül nyárs. Gyorsabbak, erősebbek vagyunk az embereknél. Igaz, hogy nem tudunk napra menni, viszont napfelkeltekor és napnyugtakor még és már tudunk járkálni. Képesek vagyunk befolyásolni az emberek tudatát, így önkívületi helyzetbe hozni őket. Elbódítjuk őket és csak utána iszunk. Fontos dolog, hogy nem muszáj a fogainkat használni a vériváshoz, mert az ujjainkon a köröm annyira erős, hogy könnyedén sebet lehet vágni vele egy emberen. Ezt a körömmel sebet vágást akkor használjuk, ha nagyon óvatosnak kell lennünk és akkor inkább próbálunk olyan helyen megsebezni az embert amit nem tud észrevenni. Például a tarkóján. A táplálékunk nem csupán vérből áll, ugyanúgy ennünk kell, mint bárki másnak, mert a vérben sincs meg minden, ami egy testnek kell, csak bőven elég havonta kétszer-háromszor. Ivás után, a nyálunk miatt a seb rögtön begyógyul és négy-öt nap alatt, ritkán akár egy hétnél is tovább egy kis heget hagy a bőrön. Csakis emlősök vérét ihatjuk. Nem ölünk… kivéve néhány vámpírt, akik ezt élvezik és szívesen meg is teszik.
- Kérlek említsd egy kicsit ritkábban a vért, mert rosszul vagyok tőle. – szólaltam meg.
- Ó, tényleg! Bocsánat. Nem tudom, hogy kihagytam-e valamit. Mire vagy még kíváncsi? – kérdezett és hangjától elöntött valami furcsa melegség.
- Azt, hogy miért nem tudnak más vámpírok engem már bántani és miért vagyok én a tiéd?
- Tegnap ittam belőled…
- Mi van? – kiáltottam fel, de ő rögtön befogta a számat, éreztem az ujjain lévő hosszú és erős körmeit, kicsit megijedtem.
- Felriadózod az egész házat!
- De hát te… én nem éreztem semmit… - suttogtam megszeppenve.
- Igen, vért ittam belőled, igazából inkább szívtam valamicskét, különleges módon, így megjelöltelek! A nyálam miatt nem érezted, mert elérzéstelenít. Egyébként téged könnyű volt elkábítani, így a nyálam nélkül is alig érezted volna meg az én enyhe harapásom, de még egy karddöfést sem. Igazából még nem vagy védett csak Andreas-tól és Joseph-től. Nekik megtiltottam, hogy bántsanak. Most viszont megtehetem, hogy védetté tegyelek!
- Hogyan?
- Ha adok egy kicsit a véremből.
- Csináld! – mondtam gondolkozás nélkül, mert a félelem miatt, és amiket megtudtam erről a fajról már csak az érdekelt, hogy engem hagyjanak békén.
William megfogta a kezem, kicsit benyálazta a körmét és a tenyerem közepét felvágta vele.
- Au! Ezt csak így lehet? – nyávogtam, mert azért nagyon is fájt.
- Ha nem akarod, hogy más vámpír a nyakadat harapja, akkor inkább választod ezt, nem?
- Hogy érted, hogy más vámpír? Hányan vagytok még?
- Mi csak hárman, de van itt pár gyilkos is… Ha megjelölök valakit arra pedig különösen felfigyelnek. Vigyáznod kell magadra.
- Hát köszönöm szépen!
- Elég volt, ne nyafogj már! Fogd be, csak egy kicsit! – mondta ingerülten, de mégse mérgesen.
- Jól van, na! – morogtam.
Ő megvágta az egyik ujját és abból csöpögtetett néhány csepp vért a sebembe, ami kifejezetten csípett.
- Á, ez miért csíp? – sopánkodtam tovább.
- Ne hisztizz már! Te akartál védett lenni, nem?
- De igen…
- Hát akkor?
- Meg sem szólalok. – dohogtam halkan.
- Az jó lesz! A vérem azért csíp, mert az emberi bőr így érzékeli. Most, hogy benned van egy kicsi a véremből, a vámpírok nem ihatnak belőled, ugyanis vámpír nem ihat a saját fajtájának véréből, mert meghal. Ezt megérzik rajtad és elkerülnek. – láttam, ahogyan a sebe összehúzódik és nem szivárog belőle több vér, ez elbűvölt.
- És miért vagy ilyen hideg? – kérdeztem.
- Mert éhes vagyok. Már nagyon. A vámpírt a vér melegíti fel és egészen ez a melegség akár egy hétig is kitart. A második hétben már húzósabb, de ez csak azt zavarja aki érintkezik a vámpírral.
- Hű… - csodálkoztam. – És ugye nem belőlem akarod csillapítani az éhséged?
- Ugyan már! Akkor már rég megtettem volna.
- De miért is nem?
- Mert nem. Többre tartalak puszta tápláléknál, érted?
- Igen.
Még elmagyarázott sok mindent. A vámpíroknak (most már) nem árt a szentelt víz sem a fokhagyma (az évezredek során kialakult bennük egyfajta védettség ezek ellen, eleinte halálos fegyverek voltak ezek a dolgok, de mára már nem ér velük szemben sokat), de az igaz, hogy különösen lehet csak megölni őket. Ha pisztolygolyóval akarunk megölni egy vámpírt, annak is kivételes anyagból kell készülnie (ametiszt és réz keverékéből, pontosan ezt úgy készítik, hogy az ametisztet finom porrá őrlik és összekeverik a folyékonnyá hevített rézzel, aztán bele az öntőformába). A legbiztosabb módszer, ha vámpírvért itatunk egy vámpírral (minél idősebb a vámpír annál mérgezőbb a vére, egy másik vámpír számára), akkor 100% a hatás. A szemük a legjobb, és a hallásuk meg a szaglásuk is nagyon érzékeny, sokkal jobbak az érzékszerveik, mint az embereké. William szerint megszaporodtak azok a vámpírok, akik nem csak táplálkoznak az emberekből, hanem legyilkolják őket, mint a bárányokat és ez nem jó rájuk nézve.
- A két-háromfős „csapatuk” szerintem már ötre bővült, ami nagyon rossz. – magyarázott.
- Csak ötre? – csúszott ki a számon.
- Képzeld, csak öt is le tud gyilkolni harminc embert! Hát nem érted?
- De annyira kevésnek tűnik…
- Hát nem az… látszik, hogy tiszta emberi a felfogásod!
- ELVILEG még ember vagyok! – csattantam fel.
- Az hát… - morgott William. – Most mennem kell! Holnap is jövök ugyanekkor! Nem mesélhetsz senkinek sem erről!