Késő este volt. A holdat eltakarták a felhők, de néhol látszottak a csillagok. Hevesen ziháltam. Szednem kellett a lábam. Tudtam, hogy jönnek mögöttem. Hallottam a lépteiket. A barátnőmtől jöttem. Nagyon jó bulin voltunk. Már ott feltűnt néhány alak. Három srác volt. Mindhárman sötéten voltak felöltözve, a legmagasabbikon hosszú bőrkabát volt, számomra kissé ijesztőnek hatott.
Egyszer találkozott a tekintetem az egyikével. Nagyon-nagyon világos zöld szemei voltak és, ahogy rám mosolygott, a szemfoga rögtön szembetűnt. A régi vámpír történetek villantak be, de én sohasem hittem ilyesmiben. Csak az unatkozó gazdák találták ki ezt réges-régen, hogy legyen mivel munkára bírni a parasztokat és sötétedés előtt végezzenek a munkával, gondoltam én, eddig az estéig. Félhosszú, selymesen fénylő fekete haja volt és valahogy tekintélyt parancsoló az alakja, de rám nem keményen nézett, hanem úgy, hogy a lábaim megremegtek. Körülbelül 19 évesnek nézett ki, viszont az arcán a tapasztalat tisztán kivehető volt. A másik kettő folyamatosan pásztázta a tömeget. A barátnőm azt mondta biztos valami bűnözők, mert úgy néznek ki és nagyon gyorsan hagyjam abba a bámulásukat, mert kitudja mit akarnak és minek veszik a tekintetem. Akkor jött oda hozzám egy srác és gyorsan elfeledtette velem a három fura alakot. Igazából csak táncoltunk, azt nem engedtem neki, hogy letapogasson, vagy megcsókoljon, mivel barátom van. A buli alatt nekimentem annak a világoszöld szeműnek. Mélyen a szemembe nézett és úgy éreztem, hogy bármit megtennék neki, csak szólaljon meg… de nem tette. Néztünk egymás szemébe egy darabig, szinte éreztem ahogyan hozzám ér megsimogatja az arcom, de ez csak érzéki csalódás volt (meg is rémültem, mert nagyon élethű volt) már mozdultam felé, de ő ekkor elsietett. Hirtelen, mintha kábulat alól ébredtem volna fel, a tagjaim lezsibbadtak és megszédültem. Nem vettem nagydolognak. Biztos csak az addig megivott kis alkohol miatt volt. Nem voltam hozzászokva.
Ezután nem láttam őket többet, egészen addig, amíg a barátnőmmel nevetne jöttünk ki a szórakozóhelyről. Mindhárman ott álltak a szemben lévő épület falánál. Kettő két csajjal foglalkozott. A zöldszemű pedig zsebre tett kézzel dőlt a házfalnak és engem nézett. Megint, amikor a szemébe néztem az ájulás kerülgetett és lehunytam a szemem. Mintha a testem a karjaiban lett volna. Már tényleg nagyon megrémültem, teljesen úgy éreztem, mintha valóban ott lennék… pedig nem voltam ott. Az egyik lány halkan sikított egyet és belerogyott a hosszú bőrkabátos karjaiba. A másik lány megrémülve hagyta abba a csókolózást a másik sráccal, és ijedten megkérdezte:
- Mi van vele?
- Semmi, csak megártott neki az alkohol. – válaszolt.
A barátnőm belecsípett a karomba és gyorsan elráncigált onnét.
- Gyere már Cheila. Lehet, hogy leszúrta. – tippelt Natasha.
- Nem hiszem.
Hazáig Natasha szája be se állt és tudtam, hogy be van csípve, mert egyszer arról egyszer erről beszélt, szóval össze-vissza és majdnem neki ment az egyik oszlopnak. Nem fog emlékezni semmire. Miután haza kísértem elindultam én is.
Így kerültem ebbe a helyzetbe.
Nagyon féltem. Átsiettem a bokrok között és már a sírás határán voltam a pánik miatt. Egy ág megreccsent mellettem, de mire odakaptam a tekintetem, már nem láttam senkit. Még egy reccsenés… Futni kezdtem. Még mindig elég messze voltam az otthonomtól. Sírtam, mert nem bírtam tovább. Hallottam mellettem a gyors lépteket. Gyorsítottam. Most már egész erőmből futottam. Ők is futni kezdtek. Két árny kivált a bokrok közül és én összeszorított szemhéjakkal elszáguldottam mellettük. Még csukva volt a szemem, amikor valamibe vagy valakibe beleütköztem. Fel sikkantottam és hátraestem. Nagyot estem, sajgott a vállam, mert a testem egész súlya rá nehezedett esés közben. A kezembe beleálltak a kis ágacskák és kavicsok. Ott állt előttem Ő. A selymesen fénylő fekete hajával és csillogó zöld szemeivel. Kinyújtotta a kezét, de én ott a földön elkezdtem hátrafelé csúszni.
- Ne… hagyj békén. Kérlek… - szólaltam meg.
- Nem kell félned. Állj fel! – mondta.
Én habozva, de felálltam. Mintha a testem parancsra engedelmeskedett volna. Ha nem akartam volna, akkor is megtette volna helyettem a lábam. Oda jött hozzám. Nem mozdultam, bár rázott a hideg na és persze a végtelen félelem. Itt állok az éjszaka közepén, közel s távol sehol egy ember kivéve ezt a kétes, (de helyes) alakot. Két kezével végig simított a csípőmön és, amikor megtalálta rajta a megfelelő fogást közel húzott magához. Hirtelen elmúlt a félelmem és helyette elöntött a melegség és biztonságban éreztem magam. Nem gondoltam olyanra, hogy egy idegennek engedem ezt, mert egyszerűen úgy érzékeltem ezt, mintha elkábítana. Kezével az egész testemet végig járta és az arcomnál elidőzött. Egyik kezével megsimogatta az arcom (a keze eléggé hűvös volt) és közben gyengéden nézett a szemembe. A nyakamból elsöpörte a hajam és oda hajolt. Újra bevillantak a vámpír mesék… még most sem vettem egyébnek ezt, minthogy félelmemben természetes, hogy éjszaka közepén gondolok erre a lehetőségre. Már remegve vártam a harapást, de nem jött. Éreztem a meleg száját a bőrömön… csak csókot lehelt rá, bár utána a fogai gyengéden mélyedtek a bőrömbe ennek ellenére nem harapott. Vagy legalábbis én nem éreztem semmit. Féltem, ijedt voltam lélekben… a testem viszont nyugodtan állt és tűrte az érintéseit. Újra felnézett, egyenesen a szemembe és elmosolyodott. A szemfogai újra felhívták magukra a figyelmem. Innen közvetlen közelről jobban megfigyelhettem. Sokkal ijesztőbb volt, mint messziről. Nagyobbak és élesebbek voltak, mint a normális embereké. Még mindig nem akartam elhinni, hogy esetleg ő egy… vámpír.
- Ki vagy te? – kérdeztem remegő hanggal.
- William. – válaszolt, majd mellettünk megreccsentek az ágak és az a két árny is elő jött. A két másik volt. – Ő Andreas – itt a hosszú bőrkabátos biccentett a fejével, neki hosszú a háta közepéig érő, egyenes, szőke haja volt és nagyon világoskék szeme, még éjszaka a sötétben is láttam a szeme kékségét – és Joseph – most a másik tette ugyanazt, mint az előző, neki rövid, néhány centis barna haja és éjfekete szeme volt. – Vámpírok vagyunk… én nem akarlak bántani, bár… ők igen, annak ellenére, hogy ma már ittak… – intézte ezeket, a szavakat hozzájuk, majd visszafordult hozzám és nyugtatóan folytatta -… de amíg az enyém vagy nem tehetik meg. – és intett egyet nekik, erre azok újra visszamentek a fák és bokrok közé. – Holnap este elmegyek az ablakod alá. Tudni fogod, hogy én vagyok. Akkor elmagyarázok neked mindent.
Én erre nem tudtam reagálni. Azt hittem álmodok. Csak úgy bejelenti, hogy vámpír és azt, hogy az „ővé vagyok”. Nem tudtam miért, és hogyan lehetek az ővé. A szám tátva volt úgy néztem őt.
- Most menj haza, majd holnap újra látsz. Cheila. – és bement a két vámpír után a fák közé.
A lábaim maguktól kezdtek el mozogni és vittek hazáig. Otthon már aludtak. (Két éves voltam, amikor meghaltak a szüleim, szóval semmi emlékem sincs róluk. Árvaházba kerültem, de ott volt egy kedves gondozó. Őt tekintettem anyukámnak. Aztán 14 évesen, furcsa mód örökbefogadott egy házaspár, akiknek már volt egy 15 éves lányuk. Egy év után elváltak így most a nevelőanyukámmal (Julia) és a mostohanővéremmel (Cornelia) élek és 17 éves vagyok.) Elég önállóan éltem mindig is, most sincs ez másképp. Persze kell az ő támogatásuk. Most ez a vámpír dolog még jobban felforgatta az életem!
William. Tudta a nevem és vámpír volt! Nem igazán értettem mi volt ez az egész. Miután lefürödtem a nyakamon két nagyon pici heget vettem észre, mivel direkt megnéztem. Ezek szerint tényleg csinált valamit, amit nem éreztem meg. Így lehetek az ővé. Az ővé? Én nem akarok egy vámpír tulajdona lenni! Mi az egyáltalán, hogy vámpír? Vajon álmodok, vagy mi történik? Soha még kicsi gyerekkoromban sem hittem el a vámpír történeteket (pedig Cornelia sokáig foglalkozott velük és ma is teljes meggyőződéssel hisz bennük)… és ma az ég „megáld” avval a lehetőséggel, hogy egy igazi rögtön a „magáévá” tegyen? Nem akarok ezen gondolkozni, lehet, hogy csak képzelődtem… Biztos csak képzelődtem. Biztos. A szobámban felvettem az alvós ruhám. Vékony nyávogás ütötte meg a fülem. A macskám jött oda és amikor felvettem, a szokásos viselkedése helyett (karmol, fúj, prüszköl és kapálódzik) most hozzám dörgölte a fejét és teljes testével hozzám simult, közben hangosan dorombolt. Letettem, lekapcsoltam a villanyt és befeküdtem az ágyba. Oda is utánam jött. Befeküdt a lábamhoz, és amikor véletlenül belérúgtam akkor is csak egy enyhe morgással, jelezte fájdalmát. Már rég szét kellett volna karmolnia a lábam.