Összetört szív…

Aki még nem vesztette el egy barátját, családtagját sem el, az nem tudja, hogy én mit éreztem akkor, mikor Louis elküldött és közölte, hogy nem jön velem sehova. A szeretet csak egy érzés, mondogattam magamnak és megpróbáltam felülkerekedni a fájdalmamon. Az akartam lenni, akit Louisnak mutattam, a kegyetlen, érzések nélküli Lestat. Minden és mindenki nélkül. De a vámpír sem tudja elfelejteni az érzéseit, még akkor sem, mikor azok a nyaka köré tekerednek és megfojtják.
Engem is fojtogattak, jobban mondva én magamat, hogy lehettem ilyen kegyetlen vele. De nem mindenben volt igaza, ő sem értett meg engem, mégis elvárta tőlem, hogy én megértsem őt.
A napom lenyugvóban volt és egyre mélyebbre süllyedtem, beleroppantam a fájdalomba. Helenát is elvesztettem, az egyetlenemet.
Ő volt a langyos szellő az életembe, aki felkapott és elrepített oda, ahova még senkinek sem sikerült. Ő volt az angyalom, aki jóvátett. Ő volt az én napsugaram, aki értelmet adott minden egyes lélegzetemnek. Most pedig vége… nincs, akivel szálljak a magas egekben, nincs, aki jóvá tegyen, nincs aki miatt levegőt vegyek.
Csak Louis maradt, a barátom, az ellenségem. Ő volt a másik, aki miatt még érdemes volt tönkre tennem minden egyes éjszakámat, aki miatt még volt értelme minden éjszaka felkelni. Mindennek vége, mindez Claudia és miattam. Mindig is féltem, hogy előbb utóbb magamra maradok, nem is lett másképp.

Meg akartam halni. Patkányok vérét szívtam, ez is Louisra emlékeztetett. Fekete selyem köpenyt hordtam, hogy Helenát magam mellett érezzem…

Mikor volt utoljára egy őszinte mosoly az ajkaimon? Mikor volt egy igaz ölelés?