Az új Lestat, az új… romlott Lestat… A testemet a mocsárba dobták, ahol elmerült a mélyben. Csak avval nem számoltak, hogy engem ők nem tudnak megölni. Azonnal bosszút esküdtem Claudia ellen. De most térjünk át arra, hogyan is szedtem össze az erőmet ismét. A mocsárban élő aligátorokkal, békákkal, kígyókkal táplálkoztam. Majd mikor elég erőm volt, elhagytam a helyet. Teljesen magamba voltam zuhanva. Kiszívtam egy ember vérét, aztán azonnal Helenához rohantam. Beléptem a lakás kicsiny ajtaján. Minden össze volt törve és a földön hevert, Helenát pedig a belső szobában találtam meg, holtan. Gyomrába kés volt döfve és vértócsa volt alatta. Még nem igazán fogtam fel, hogy mi történt, csak mikor a gyertya lángja pislákolva elaludt. „Helena” motyogtam dideregve. „Szerelmem… annyira sajnálom… esküszöm bosszút állok, mindkettőnkért.” Evvel a mondattal felemeltem a lány testét, botladozva elindultam a város széle felé. Alig bírtam el, gyenge voltam és még vérre volt szükségem. Csak ez az egy járt a fejemben, meg persze a bosszú, semmi más. A folyóparttól nem messze egy gödröt ástam és beleraktam Helena testét. Még mindig olyan szépnek láttam, mint amilyen egyébként volt, annak ellenére, hogy a teste már oszlásnak indult. Könny csorgatva eltemettem, majd egy keresztet csináltam faágakból és azt szúrtam a sírhalom fölé. Miután befejeztem a munkát, erőtlenül dőltem rá erre a fatákolmányra (keresztre), úgy éreztem, nem tudok felkelni onnan, pedig már itt volt a hajnal. Tudtam, hogy meghalok, ha nem mozdulok, így teljes hangerőmből magamra üvöltöttem: „Kellj fel Lestat!” ez hatásos volt, visszamentem abba a házba, ahol együtt éltünk Louisszal és Claudiával. A koporsóm még ott volt és rengeteg patkány. Nem volt más választásom, elkaptam egyet és az egykori kedvenc üvegpoharamba csorgattam a vérét. A pohár meglehetősen poros volt, de nem zavart. Azonnal megittam, nehogy kihűljön. Tele voltam, több vérre már nem kellett ezen a napon. Belenéztem a tükörbe, ami az étkező falán lógott. Arcom, épp olyan tökéletesen nézett ki, mint az előtt, gyönyörű vámpír arc pislogott vissza, csak a szememben látszott a meg alázottság… Következő este egy Santiago nevű vámpír jött el hozzám, látogatóba; még Párizsból ismertem őt. Beengedtem a házba, leültettem az asztalnál és ő mindent elmondott, amiről nem is gondoltam volna, hogy tud. „Louis és Claudia Párizsban vannak” jelentette ki. „Párizsban…” ismételtem meg. „Ugye tudod, hogy halál vár rájuk, azért amit veled tettek.” „Csak Claudia volt.” Mondtam halkan. „Akkor rá vár halál.” „Abba Louis belehalna.” Feleltem. „Ezt az egy törvényt nem lett volna szabad megszegniük, elmondtad nekik?” „Nem tudtak róla…” mondtam könnyes szemmel. „Lestat, mi történt veled?” kérdezte döbbenten. „Megváltoztál.” „Nem önszántamból, te tudod milyen érzés majdnem meghalni? Tudod milyen érzés elveszteni valakit, akit szeretsz?” kérdeztem vissza és a szívembe mart a fájdalom. Fájt, hogy elvesztettem önmagamat, ugyan az akartam lenni, aki voltam, az irányító, a gonosz, a kegyetlen.