„A halálom” Claudia ma kivételesen kedélyes állapotban tért haza. Boldog volt és kedvesen jött be a szobába. Én a zongoránál ültem és éppen a legújabb kottámat próbáltam eljátszani. Ezt is attól a bizonyos zeneszerző ismerősömtől kaptam, sosem gondoltam, hogy ezek a művek híresek lesznek, mivel a gazdagoknak kényes ízlése nem fogadta volna be. Nekem azonban tetszett, én imádtam zongorázni. Ez volt az, ami pihentetett. Ahogy a lány odalépett a zongora elé, csak az ennyit mondtam, nyugodtan: „Mit akarsz? Már a puszta jelenléted is zavar.” „Tényleg?” kérdezett vissza. „Képzeld találtam valakit, akiből jobb vámpír lesz, mint te… mint mindkettőtök.” „Valóban?” vágott vissza. „Kéne neked egy testvér, látszik, hogy egyke vagy… vagy nekem kéne egy fivér?” nevettem dühösen. „Ne rontsd el a tervemet.” mondta gúnyos vigyorral a képén. Ez felcsigázott. „Mi féle tervedet?” „Békülni jöttem.” felelte és a hátam mögé lépett. Átkarolt vékony karjaival. „Hoztam neked ajándékot.” „Remélem egy szép nőt, olyat, amilyen te sosem leszel.” Gúnyolódtam. „Miért mondasz nekem ilyeneket?” „Csak…” „Gyere velem.” Mondta és kivezetett a szalonból. Két fiú feküdt odakint. „Ezt neked hoztam.” Mondta. „Ez a békülési ajándékom.” Gyanakodtam, hogy valamit tervez. „Szóval, akkor most békét kötünk?” kérdeztem. „Igen.” Felelte és én közelebb hajoltam a szélső fiúhoz. Belemélyesztettem a fogaimat. Éreztem, hogy valami nincs rendben, nem halottam a fiú szívverését. Halott volt már rég. Eltaszítottam magamtól, majd térden állva Claudiához fordultam. „Abszin?” kérdeztem. „Abszin és ópium.” Magyarázta. „Tán nem ízlett a halott vére?” „Te rávettél…” „Rá vettelek, hogy halott vért igyál.” Itt röhögött. Louis ekkor lépett be. A szája is tátva maradt. „Louis…” nyöszörögtem egyre halkabban, „Louis segíts, kérlek.” A kerevet* lábának vetettem a hátamat és a plafont bámultam. „Louis vigyél a koporsómba.” Claudia nem engedte, hogy a közelembe lépjen, távol tartotta, legalábbis megpróbálta, de csak az asztal választott el tőle. Előrántott egy kést a párnák alól Claudia és azzal elvágta a torkomat, amiből úgy ömlött a vér, hogy még Louis is megijedt. „Louis…” nyavalyogtam a földön csúszva. Már majdnem minden vérem kifolyt, mikor Claudia a hátamba szúrt a kést, így hamarabb elvéreztem, leeresztettem a fejemet a földre és csak ennyit mondtam: „Szeretlek Louis!” ezzel az utolsó lélegzetem is elszállt. Sötétséget láttam és, úgy éreztem, zuhanok, zuhanok, le a pokol tornácához, már, ha létezik pokol… Csak egy dolog járt a fejembe, az a mondat, amit apám halálának estéjén gondoltam. Mondani is akartam, de ahhoz túlságosan dühös voltam. Ez akkor jutott az eszembe, mikor egy lágy szellő megérintette az arcomat és felnéztem a csillagos égre. Abban a pillanatban fogtam fel, hogy nincs többé apám, most pedig azt fogtam fel, hogy nincs már többé élet. „Csak az hal meg akit elfelejtenek és téged nem fognak elfelejteni!” gondoltam, mikor apám eltávozott az élők sorából. De most, hogy én ’meghaltam’ senki sem gondol ilyesmire, csak arra, hogy hova ássanak el, hol égessenek el, hova rejtsenek el… mintha egy tárgy lennék, amitől meg kell szabadulni...