Szerelem

A Claudiával történtek utáni este, sértődötten rohantam el otthonról, ugyanis Louisszal összeverekedtünk. Azonnal eldöntöttem, hogy ma egy kicsit szórakozok az áldozatommal. Benéztem egy kisétterem ablakán, ahol megláttam egy magányosan ülő lányt. Szép volt, fekete ruhát viselt, kicsi csipkés kesztyű volt a kezein. Haja hosszú volt és vörös, pont olyan, amilyenek a legszebb nőt láttam álmaimban. Elhatároztam, hogy ez a lány lesz ma este a főfogás. Odaléptem az asztalhoz és kihúztam a széket, de még mielőtt leültem volna udvariasan odaszóltam. "Foglalt ez a hely, kisasszony?" "Nem, nyugodtan leülhet." mosolygott udvariasan, a szőke tincsek mögül. "Mit olvas?" kérdeztem, mikor láttam, hogy az ölében egy könyv fekszik. "Shakespear, Szentivánéji álom." felelte csengő hangon. Szinte magával ragadt a hangja, a lénye. Vámpírrá válosom óta nem tapasztaltam ilyesmit. Úgy gondoltam, hogy nincs is ilyen érzésekre szükségem, vámpír vagyok, magamnak való lény. "Az nagyon jó darab, már vagy ezerszer láttam." feleltem gyengéden. Louisszal voltunk sokat nézni Shakespear darabokat és egyéb színházi dolgokat. Kifejezetten rajongtam értük, de a balettet és az operákat ki nem álhattam. "Én is... szóval maga is kedveli Shakespeart?" kérdezte lágyan. "Igen, nagyon élvezem a darabokat. Maga gondolom sokat jár színházba." mondtam. "Ez így van." "És, hogyhogy egyedül vacsorázik? " kérdeztem udvariasan. "Én is feltehetném a kérdést, hogy egy ilyen finom uriember mint maga miért vacsorázik egyedül?" "Látja, pont ugyan azért, mint maga. Hogy találkozzak önnel és felajáljam, hogy haza kísérem." "Hogy maga milyen kedves." mondta a lány és felállt az asztaltól. Elindultunk kifelé együtt. Nem lakott olyan messze. Egy pékség fölötti kislakásban. Az ajtó előtt megálltunk és én egyre közelebb hajoltam hozzá, de nem bírtam megtenni, nem bírtam megharapni, így egy kissé elcsúszott csók jött ki belőle. "Nem jössz be?" kérdezte tőlem és vidáman beinvitált magához. Odabent lehuppantunk a kanapéra és csókolóztunk, beszélgettünk. "Van egy titkom" mondtam miután halandó életemet elmeséltem neki és ő is az övét. "Na, mondjad... nem kell előttem titkolóznod." felete ő mosolyogva. "Nem akarlak megijeszteni." magyaráztam lesütött szemmel. "Engem már semmivel sem lehet megijeszteni." nevetett. "Vámpír vagyok." suttogtam, alig érthető hangon, de ő mégis meghallotta. Meredten bámult rám, de szemében nem ijedtséget, hanem csodálatot láttam. "Komolyan?" kérdezte mosollyal a szája szélén. "Igen." "Mutasd meg a fogaidat." felhúztam a felső ajkamat és kivillant a két hófehér szemfog. "Nagyon szépek." dícsérte őket. "Imádom a vámpírokat, egy időben kutattam is a legendájuk után." magyarázta. "Nézd csak meg a könyveimet." muatott a polcra, nem volt ott olyan könyv, aminek címében ne lett volna a vámpír szó vagy annak szinonímái. Ez máris szimpatikus volt. "Szóval nem zavar?" "Amíg nem akarsz megölni, addig nem." "Nem akarsz te is vámpír lenni?" kérdeztem izgatottan. "Még nem ismerjük egymást annyira." "Lehet, de én első látásra beléd szerettem." feletem neki őszintén. "Én is beléd." Szeme csillogott, miözben felkellt és meggyújtotta a gyertyákat. Hozott magának egy pohár vörösbort, míg én ott maradtam a kereveten.

Visszaült az ölembe és csak mosolyogva odahajolt: "Rmélem nem haragszol amiért neked nem hoztam!" "Dehogy drágám" feletem és átkaroltam mindkét kezemmel. Annyira szeretem, mint mást még soha.

Napokkal később Louis vad zaklatásba kezdett, hogy merre járok esténként és miért nem mondok el neki soha semmit, hát csak nem feletem neki soha, semmi köze nem volt hozzá, szerintem.
Nem akartam, hogy Claudiának és Louisnak bármi köze legyen Helenához- mert így hívták az én kedvesemet, Helena. Még a nevéről is valami szép dolog jutott eszembe.