A szépséges Claudia nevelése

Ahogy Louis és Claudia egyre inkább összeforrtak, én annál távolabb kerültem a lánytól. Már csak az éjszakai vadászatokat töltöttük együtt és azt az időt, míg ruhát varrattam neki, szép dolgokat kapott.

Egy este, mikor Claudiával vadászni indultunk nem bírtam megállni, hogy ne kérdezzek rá miért ilyen velem. Megálltam egy lámpa fénye alatt és vártam. Ő is megállt és szép kék szemével az arcomat fürkészte. „Mi van?” kérdezte ingerülten. Nem válaszoltam, csak olyan tíz perc eltelte után, mikor hátatfordított és el akart menni. "Tudod te nagyon jó, hogy mi van!" mondtam neki halkan.
"Fogalmam sincs miről beszélsz." válaszolta dühösen. "Miért vagy velem ilyen szemét?" kérdeztem. "Te paranoiás vagy, nem vagyok veled szemét." mondta és eltűnt a sötét utcában.
Nem érttem miért kapta fel ennyire a vizet, hiszen csak megkérdeztem. De ő olyan bunkón válaszolt, hogy nagyon megharagudtam rá.

Azon az estén, én előbb otthon voltam, mint ő, pedig előtte még én beugrottam egy zeneszerző haveromhoz, aki kottákat adott nekem. Ezeket előszeretettel lezogoráztam odahaza a szalonban lévő, nagy fekete zongorán. Otthon senki sem hitte el, hogy ez a fiatal fiú tényleg a barátom, Louis szívtelennek tartott, pedig nem is tudott semmit az érzéseimről, csak nem mutattam, ennyi volt az egész. Féltem mások felé bármilyen érzést mutatni, mondjuk miután meg akartak ölni meg változott a dolog, de erről majd később...
Claudia düsösen rontott be a szalonba. "Melyik őtök csinálta, ha?" üvöltötte. "Te tettél vámpírrá?" nézett a szemembe, aztán Louishoz rohant. "Vagy te voltált?" ordította.
"Mi a fene ütött beléd?" kérdeztem tőle ingerülten. "Nézz rám! Nézz!" ordította. "Mit nézzek?" Olyan vagyok, mintha öt éves lennék! Szeretnék olyan lenni, mint a többi fiatal lány, szép." mondta. "Ha nem változtattalak volna vámpírrá már talán öregasszony lennél, vagy nem is élnél." válaszoltam neki és evvel részemről vége is volt a dolognak, de ő ingerülten folytatta. "Inkább lennék öregasszony, mint egy öt éves kislány." nyavajogta. Pont olyan volt, mint én, legalábbis Louis szerint, nem érzettem emberi érzéseket, sem én sem Claudia. Pedig nagyon nem volt igaza.Csak ő túl érzékeny volt, hozzánk képest. "Beszélj vele Louis!" mondtam neki fennhangon. "Miért ő beszéljen velem, mikor te tetted ezt?!" üvöltötte Claudia. "Hagyjál már!" mondtam neki és bementem a hálószobába. Már hajnalodott. Befeküdtem a koporsóba, de nem bírtam elaludni, csak az jutott eszembe, miért engem utál mindenki itthon Louis is utál, Claudia megvet. Pedig én szerettem mindkettőjüket. Ők voltak nekem a családom, az utolsók akik nekem maradtak ebben a szennyes világban. Nem értettek meg és ez fájdalmat okozott...